Nincs mese, öregszünk. Ennek az egyik legbiztosabb jele, hogy a buli előtt kisebb polémia alakult ki hasonlóan régi koncertjáró beszélgetőpartnereimmel arról, járt-e hazánkban valaha a stoner / sivatagi rock egyik meghatározó csapata, az Unida. Nos, a megfejtés (legalábbis a világháló krónikái alapján): nem. 2014 nyarán Bécsben sikerült elcsípnie őket szerkesztőtársunknak, azóta pedig egészen a tavalyi évig jegelve volt a banda. Ami azt illeti, 1999-ben, amikor javában pezsgett a stoner színtér, már lett volna esély elhozni őket Magyarországra. Nem jött össze sem akkor, sem tizenöt évvel később, most meg mire végre eljutottak hozzánk, kiszállt az alapító John Garcia – de azért, ahogy rock körökben mondani szokás, a dal ugyanaz maradt…
A román Roadkill Soda a stílus karcosabb, riffelősebb válfaját képviseli, jóllehet egy gitárral. Ezzel együtt ki-kikacsintgat a Down és a grunge felé is. Így leírva nyerő a kombináció, a gyakorlatban viszont akkor működhetett volna, ha nem ragad bele túlságosan a társaság egy adott sebességtartományba. Műsoruk különleges pillanatait jelentette, amikor a merch pult mögül a színpadra perdült a zenekar árusaként-szervezőjeként-mindeneseként bemutatott tünemény (Patricia, ha jól emlékszem), és duettet adott elő a melós kezeslábasban díszelgő vokalistával. Ám igazán rokonszenvessé akkor váltak számomra a bukaresti srácok, amikor a záró Made of Stone előtt a pódiumra szólítottak egy kerekesszékes rajongót a dalban megénekelt erő és mindent lebíró akarat példájaként. Páran a közönség soraiból fel is segítették őt a deszkákra.
Hangszereiket megbízhatóan kezelik, és az élő produkció is egyben volt, ahogy egy tizenkét éve létező formációtól elvárható. Ámde ez alkalommal is a sokat látott tengerentúli arcok mutatták meg nekünk, mi az a rock n’roll. A thrash metalos múltú Mark Sunshine – tényleg ez a neve a jóembernek, mit tehet róla? – énekes hiba nélkül hozta a dirty rock fazon mintapéldányát, a bulit ellenben nem annyira ő, mint inkább a kopasz, nagyszakállú Arthur Seay gitáros irányította. Az ő nyelvöltögetése, elmebeteg grimaszolása eleve élményszámba ment, és a fickó ezen túlmenően a nagyérdeművel is megnyerő módon kommunikált. Sőt!.. Gyakran mondjuk, hogy egy adott koncerten a frontember a tenyeréből eteti a publikumot. Nos, Seay nem állt meg itt, mert a show elején pár embert az első sorokból szó szerint itatott. Értsd: a saját piájából.
A mackós alkatú Collyn McCoy és Miguel Cancino alkotta ritmusszekció fineszes, de nem tolakodó játékkal dolgozott kettejük alá.
Ahogy sejteni lehetett, akadtak, akiknek Garcia nélkül ez már nem volt az igazi. Ami engem illet, így is elkapott a hangulat, és nem éreztem, hogy Marknak a fiatal Eric Wagner és Robert Plant közé betájolható orgánumával csorba esett volna a nótákon. Egyébiránt akinek van összehasonlítási alapja, vélhetően sok átfedést tapasztalt a bécsi műsorral. Persze ezúttal sem nagyon támaszkodhatott másra a formáció, mint az 1998 és 2003 között megjelent anyagaira. Egy friss szerzeményt mindenesetre elnyomtak, Arthur pedig arra is ígéretet tett, hogy hamarosan további Unida-újdonságok érkeznek.
“Jobb későn, mint soha” jellegű / hiánypótló / bakancslistás (kinek hogy tetszik) és mindenképpen különleges esemény volt ez, örömzene-feelinggel bőven átitatva. És kár lenne tagadni, a nosztalgia-tényező is vastagon benne rejlett.
MAGNETIC STAR
Álltunk a Gödör Klub előtt, támasztottuk az asztalt, és azon vitáztunk, hogy volt-e, és ha igen, mikor volt Unida itthon. Én annyit tudok, hogy 2014-ben voltam Bécsben, és az egy egészen kiváló buli volt az Arena kistermében, az legalább dokumentálódott is. De az A38-as koncert nincs meg. És a neten sem találok róla infót. Szóval a feledés homályába veszett, mint ahogyan a Gödör beli bulit is el fogja nyelni az emlékezet. Elraktározza egy kis fiók mélyére, amit nehéz lesz felkutatni sok év múlva. Arra fogunk emlékezni, hogy John Garcia helyett Mark Sunshine énekelt, aki még csak nem is a sivatag szülötte, New Jersey betondzsungeléből érkezett, és nem is tudta átadni mindazt, amiért imádom az Unidát.
Ha egészen őszinte vagyok, Mike Cancino ide, Arthur Seay oda, ez inkább volt egy tribute buli, mint egy teljes értékű Unida. A hangzás nem hozta a bandára jellemző hangulatot, az alapvetően stoner jelző itt inkább beerer-re módosult, Garcia hangja pedig rettenetesen hiányzott. Sunshine nagyon közvetlen, barátságos figura, egy anti-Garcia, de fáradtkás és kapatos állapotban nem tudott felnőni a feladathoz.
Persze a végletekig underground körülmények közt utazó tagok érthetően küzdenek az elemekkel, hiszen nem huszonéves a tagság, és azt hiszem minden tőlük telhetőt megtettek, hogy szórakoztassák a közönséget. Seay vodkával itatta a rajongókat, Cancino a végére teljesen elkészült, annyira odatette magát, és a jelenlegi basszer is technikásan, precízen játszott. Tisztelet és köszönet, hogy hozzánk is ellátogattak, talán soha többé nem lesz alkalmunk élőben látni őket, szóval attól még, hogy nem azt az Unidát láttam, amit szűnni nem akaró lelkesedéssel hallgatok amióta csak megismertem, nagyon is jól éreztem magam. A Gödör Klub visszahozott valamit a régi bulik hangulatából. Üvegpohár, kocsma feeling, a pultban nem nyakig varrt hipszterek, hanem hús-vér emberek, a klub előtt pedig könyöklős asztalok, amiket körbeállt egy szebb időket is megélt sereg, akik hosszú évek óta kitartóan bukkannak fel ott, ahol valami különleges történik, ahol ott kell lenni. Márpedig az Unida fellépése különleges alkalom, és ott kellett lenni.
ERNŐ HELLACOPTER
Fotók Tim Hafner. A képek nem a helyszínen készültek. További képek ITT.
