Az ausztrál progresszív metalos Voyager nem nagyon volt még vendég blogunkon, pedig már 2001 óta jelen vannak és idén júniusban megjelent nagylemezük pedig már az ötödik a sorban. A V címmel megjelent lemez a római ötösre vagy a zenekar nevére utal (vagy mindkettőre), nem sikerült megfejteni, de mást sem: ha egy zenekar ilyen zenét tud összerakni, akkor az előző négy lemezen mit hallottunk?
A közel egy órányi zene folyamatosan magas színvonalon pörög és mindezt olyan játszi könnyedséggel teszi mindezt, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna ezt a metal dolgot művelni. Az albumot indító és a Hyperventilating és a kislemezre kimásolt Breaking Down adja meg lendületét az lemeznek. Remek témák és jól időzített váltások, hangulatos és dallamos köntösben tálalják elénk ezt az ausztrálok. A Beautiful Mistake-ben előlépő női vokál dob nagyot a dalon, de a gitárszólók és riffek is telitalálatok. Sodró és remek dal, egyik kedvencem a lemezen.
Rövid rápörgés után a You, the Shallow hozza a már megszokott színvonalas és tartalmas metal zenét. Remek dallamokkal, és ugyan töredezettebb riffeléssel dolgoznak - na, nem djentes, de azért egy kicsit másabb, mint a több dalban. De gond nincs ezzel egy szál se, mert nagyon ütős darab. Az Embrace The Limitless egy kissé progresszívabb hatásokkal dolgozik, kicsit színpadiasabb tételről beszélünk, nagyobb ívekkel, áriaszerű refrénekkel – nem annyira keményen szól, inkább himnuszosabb. Az Orpheus és The Domination Game környékén nekem a lemez kissé leül, nem rossz dalok ezek sem, de ezek nem maradnak emlékezetesek. A Peacekeeper dallal visszajön a lemez szebbik fele: remek szólók és feszes riffek fémjelzik a dal és persze a védjegyszerűen hozott dallamos énekfutamok. Az It’s a Wonder tekerése egészen meglepően hat az előző tételek fényében, nem vártuk ezt a rohangálást. Inkább amolyan power metalos tempózás van benne, nem annyira tuti szerintem, de azért elmegy.
Aztán amitől minden hallgatáskor leseggelek: The Morning Light. Témája az egyik kedvenc filmem, a Terminator fő témáját vette kölcsön és használták fel tökéletesen. Akkora megagiga nagy dal faragtak belőle, hogy az ész megáll! Persze, hogy a legnagyobb a lemezen!
A lemez végére egy szimfonikus darab a Summer Always Comes Again után a záró Seasons of Age is hatalmas nóta. Remek befejezés egy tökételes közeli albumhoz.
Igen, tökéletes közeli. Ha még szélesebb pontoznánk, akkor ez 9.7 vagy 97% lenne, a pár számomra gyengébbnek ítélt dal miatt. Mivel mi egy ötös skálán dolgozunk, ez egy ötös, egy nagyon jó megérdemelt ötös. Remek hangulatával megfog, és élménnyel telve hallgatod végig az egy órát, egy kissé el tudsz szabadulni ettől a szar világtól. Végre egy album, ami a pozitív oldalával győz meg. Nem akar megölni, letaposni, nem tépi le a fejed – csak jól érzed magad tőle, mert jó!
