„Tudom, hogy nagyszerű” – jelentette ki Robert Plant –eddigi életműve alapján – jogos magabiztossággal, amikor legújabb, 2014. szeptember 9-én Lullaby And… The Ceaseless Roar című albumáról faggatták. A sok elismerés mellett a Rock Scene magazin által 2009-ben végzett olvasói szavazás során a ’legszebb rock mellkas’ kitüntetést is besöprő ikon az előző, Raising Sand (2007) nevet viselő lemeze óta eltelt idő tapasztalatait, zenei kísérletezéseit, és magánéleti eseményeit gyűjtötte össze erre, a 11 dalból álló felvételre, mellyel újra a ’fogyasztói’ elvárásokkal dacolva prezentálja sokszínűségét.
Sok rajongó jelezte csalódottságát akkor, mikor a mester a legendás Led Zeppelin nosztalgia turné várva várt lehetőségét elhessegetve kizárólag a legújabb album, és az ennek apropóján összerittyentett Sensational Space Shifters nevű formáció koncertjeit hirdette meg, és ezzel tőből vágta le, a már évek óta fel –felbukkanó rock fantazmagória kellően csillámporos szárnyait.
Legújabb felvétele, mely a többé –kevésbé ”Led Zeppelin mentesnek” nevezhető szólókarrierjének tizedik albuma, a Plantre jellemző, folytonos megújulás különös csokra, melyben nyilvánvalóvá teszi azt, az eddig is vallott és hangoztatott nézetét, miszerint ”köszönöm szépen, nem vagyok hajlandó magamra húzni a tőlem ösztönből követelt, századjára is kipörgetett rock sablonotokat, szóval amúgy lazán, tőből bekaphatjátok.” Tulajdonképpen felmerülhet a kérdés – az újabb alkotásait, és kísérletezgetéseit savazó hallgatók részéről is – hogy vajon hiteles lenne- e egy, a hetvenhez közeledő (66 éves), egykori szexszimbólum részéről a ”mindent csajt megkaphatok, yeah” – rock klisé ismételgetése, miközben a mi régen (is) fürtös Adoniszunk az elmúlt éveket széles spektrumú utazóként töltötte, hogy ennek hallgatható, élvezhető lenyomataként, a korábban is ismert, és hangoztatott, fantasyk, és a kora középkori történelem iránti rajongását észak –afrikai ritmusokkal, és eredeti blues elemekkel ötvözze?
Ugyan a borítón csak Robert Plant neve szerepel, a felvételekhez és főbb alkotói munkálatokhoz a régebbi és újabb bandáiból, és az ezektől függetlenül szereplő művészekből ’komponált’, Sensational Space Shifters nyújtotta a megfelelő hátteret, és technikai segítséget. Tehát Justin Adams (bendir, dzsembé, tehardant, mandolin, gitár, vokál), John Bagott (billentyűs hangszerek, vokál), Liam ’Skin’ Tyson (bendzsó, gitár, vokál), Juldeh Camara (kologo, ritti, Fulani vokál), Dave Smith (dobok), valamint Billy Fuller (omnichord, basszusgitár).
A Lullaby And…The Ceaseless Roar keretein belül Mr. Plant összesen 11 szerzeményt prezentál nekünk, ebből kilenc saját, illetve Sensational Space Shifters szerzemény, a maradék kettő pedig átirat. A Little Maggie egy népdal, míg a Poor Howard egy Lead Belly adaptáció. A címhez méltóan részesei lehetünk ennek a tisztelgéssel kevert búcsúzásnak, összegzésnek, és tiszta, egyszerű, szerethető, átérezhető életbölcsességnek, felesleges, hiteltelen és primitív túlzások nélkül. Furcsán keveredik benne - a már Led Zeppelin keretein belül is megidézett - vonzalma a kelta, walesi, skót hagyományok iránt, melyet a klasszikus blues elemek, és a Marokkóban, valamint Ghánában tett kalandozásai során magára szedett muzikális, és spirituális élményei szőnek át.
Ez a lemez nagybetűs Játék. Játék, mert nem vesz minket komolyan, és mégis, a szövegek, és Plant erős, mai napig varázslatos, tiszta hangja által univerzálisnak nevezhető vallomásokat kapunk az életről, szerelemről, kihagyott lehetőségekről, a többségében elfeledett, talán már kihűlt testű szeretőkről, és barátokról, minden olyasmiről, amitől - természetesen - instant ’minden szívnek meg kell szakadnia’ élménnyel lehetünk gazdagabbak. Jólesően közel kerül hozzánk, esetenként leplezetlen öniróniával véleményezi saját, hosszú zenei pályafutását, például a Turn it up című dalban – „ A rádióban ragadtam, kapcsolj be, és engedj ki.” Az Embrace Another Fall egy elmúlt szerelem emlékké szelídülésének rezignáltságát meséli el, míg a Rainbowban megmutatja a Coldplaynek, hogy miként lehetséges a színesebb, könnyedebb, már –már súlytalan dallamok művészibb prezentálása anélkül, hogy attól önkéntelenül női magazinok filléres tanácsadó rovatában kellene érezni magunkat.
Nem korszakalkotó lemez, de hiteles, és hűen képviseli a Plant által fontosnak tartott, törvényszerű változást. Az utolsó dal címe –Arbaden – is ezt fejezi ki, hisz jelentése (Plant szerint):„Gyerünk, adjunk bele mindent, amink van, a jó idők kedvéért”. És itt pontosan ez történik, alkímia, amiben egy ”tisztességben megőszült” zenész, a rock and roll archetípusa mesél nekünk olyan dolgokról, amiket átélt, mellőzve a tipikus, könnyen koszolódó zenei sablonokat. Ha csak a Led Zeppelin miatt hallgatod meg, vagy talán valami régi vágású, ’mocskosabb’ hangzást vársz az albumtól akkor sajnos csalódni fogsz. Viszont, egy szép, kellemes, kényelmes őszi délutánon talán lélekemelő (jó, rendben, szívmelengető) pillanatokat szerezhetsz általa, és különösebb komplikációk nélkül lavírozhatsz különféle zenei irányzatok határmezsgyéjén, miközben néprajzos, szőttes táskás egyetemista csajokat kápráztathatsz el egy élő legenda legújabb arculatával, alternatív mellékhatások nélkül.
