Hogy őszinte legyek, kettős érzéssel vágtam neki a vasárnapi esti, bécsi Machine Head koncertnek. Egyrészt az ember a fiatal éveinek egyik kedvenc bandájára mindig kíváncsi, szívesen újraéli a régi nótákat, a régmúlt idők feelingjét, az emlékeket. Másrészt pedig, kicsit bizalmatlanul közelítettem meg a dolgot, a banda utolsó albumaira való tekintettel, amelyek bevallom nekem annyira nem nyerték el a tetszésemet. Persze ez ízlés dolga, de számomra a Machine Head mindig A Burn My Eyes és a The More Things Change albumokat jelenti majd. De sebaj, ez legyen a legnagyobb probléma....kinek a pap, kinek a paplan.

Tehát így vágtunk neki Bogyesz barátommal és a ruhatár-kommandó tábornokasszonyával Timivel a sógorok fővárosába vezető útnak. Sajnos a az első bandából, a Diablo Blvd-ból semmit sem láttunk, sőt a Darkest Our utolsó pár nótájára értünk be a Gasometer koncerttermébe, ahol már szép számmal gyülekeztek a Machine Head pólós arcok, érdeklődve figyelték az éppen játszó bandát, de érezhető volt, hogy legszívesebben mindenki már a gépfejekre zúzná szét a mellette álló arcát. A Darkest Hour becsülettel nyomta a tőlük megszokott muzsikát, kellőképpen beizzítva a közönséget, még egy artista betétet is felvonultattak a srácok. Az egyik nóta gitár kiállása közben az egyik gitáros arc felállt a másik két gitáros combjára és onnan hergelte a publikumot. Bevallom látványos volt a dolog, profik voltak, minden stimmelt, de a zenéjük valahogy nem az én világom. Negyed tíz magasságában befejezték a műsort a srácok, majd következett a várakozás az est fő bandájára. A színpad képe nagyon állat volt, M.H. logók mindenütt, brutál nagy molinó, fények, füstgép, minden amit el lehet képzelni. Jó fél órás várakozás után, a hely már teljesen megtelt Machine Head pólós alakokkal és pattanásig feszült idegekkel vártuk a startot.

Egyszer csak felcsendült Ozzy - Diary of a Madman című himnusza és akkor már sejtettük, hogy pár perc és elszabadul a pokol...a fények kigyúltak, a zene elhalkult, majd megdörrent az ég és Rob Flynn-ék belecsaptak a lecsóba, mégpedig az Imperiummal. A vizelet és a híg széklet azon nyomban végigszaladt a combomon. Olyan disznó hangerővel és hangzással nyitottak, mintha egy dr. martens-ben végeztek volna szabadrúgást az arcomon. Dave McClain dobcucca brutális erővel, durrant meg, a tamok konkrétan leszabták a fejemet. A gitárok haraptak, mint a veszedelem, erről Robi bácsi és Phil bátyó gondoskodott. Nem utolsó sorban Jared MacEachern basszusa is mocskosul adagolta a mélyeket az arcunkba az est folyamán. Az erős kezdés után már teljesen megnyugodtam, éreztem, hogy ebből már baj nem lehet.... Nem is lett. Sorba szórták a népnek a kőkemény témákat a szinpadról. Volt itt kérem szépen Now We Die, Bite The Bullet, Locust, The Blood, the Sweat, the Tears, brutális profin és irtózatos keményen előadva.

Ezután jött az egyik kedvencem az "old school" érából, mégpedig a második lemez, a The More Things Change nyitó nótája a zseniális Ten Ton Hammer. Kőkeményen megaprítottak minket az oaklandi metál fenegyerekek, állat volt élőben látni és hallani ezt a nótát (is). Ezután még egy dalt lezúztak, majd a színpad elsötétült, kis idő múlva, Rob jelent meg nyakában egy kis méretű dobgitárral és hosszas monológot követve belekezdtek a Darkness Within nótába.... hát őszintén megmondom, nekem ez a balalajkás különszám nem lett a szívem csücske, de ahogy körbe néztem a közönség nagyrésze megőrült érte. Lelkük rajta, ezt majd ők elrendezik magukban.

A lírai kitérő után egy Bulldozer gyalulta a jónépet, majd a Killer & Kings dal került a terítékre. Ezt követve jött a banda, szerintem legismertebb és az egyik legfaszább nótája, a méltán híres Davidian. Azonnal kirázott a hideg és már robbant is az adrenalin bomba a színpadon. Természetesen a refrén " Let freedom ring with a shotgun blast " sorát a publikum egy emberként üvöltötte vissza a színpadra, ahol mocskos nagy zúzda közepette nyomatta a banda a show-t fáradhatatlanul. A Davidian bombától még kábán álltam és bevallom azt hittem, hogy itt a buli vége, maximum még egy nóta és tipli...de nem így történt. A buli közben amúgy nem egyszer tűnt el Rob, majd kis idő múlva egy pohár itókával visszatérve, a közönség felé fordulva "Prost" felkiáltással ivott az egészségünkre.

Az Aesthetics of Hate gyors zúzdája után ismét az egekbe ugrott, az amúgy sem alacsony pulzusom. Amikor meghallottam a harmadik old school nóta, mégpedig az Old kezdetét, majd a kőkemény tekerését, az még feltolta a vérnyomásomat a plafonig. A koncert utolsó nótája pedig a Halo volt, amely méltó lezárása volt egy majdhogynem két órás bulinak. Mindent összevetve, a Machine Head az egyik legjobb koncertbanda még mind a mai napig. Az ötven felé ballagó Rob Flynn és legénységén egyáltalán nem látszott a fáradság, az unalom, vagy bármi negatív dolog. Istentelen energiával zúzták végig a bulit, totál profi hangzással és természetesen a hangszeres tudásuk sem elhanyagolható, erről most is tanúbizonyságot tettek. Az iker gitárszólók hibátlanok voltak és állatul hasítottak az ember koponyájába és meg kell említenem, hogy Rob hangja még mindig ott van a toppon, még most is kijönnek a brutál üvöltések és a tiszta énekek egyaránt. Remélem még sokszor lesz lehetőségem megnézni őket, mert felejthetetlen élményt nyújtottak számomra a Gépfejek ezen a bulin. Na csüssz, pápá! Fuck it All!!!

Köszönet a lehetőségért a Skalar Entertainmentnek.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. A képek nem a helyszínen készültek, hanem a 2012-es Nova Rock Fesztiválról valók.