A legutolsó dolog, amivel meg lehet vádolni a Moby Dicket, hogy túl sűrűn adnak ki lemezeket mostanában. A visszatérésük óta, ami 11 éve volt, ez a negyedik album, Smiciék érezhetően tartaléklángon kezelték, kezelik a Fehér Bálnát. Netán az annak idején mellékzenekaroknak indult formációk fontosabbak lennének, mint az anyabanda? Ha igen, akkor csak egy rutinlemezzel lenne dolgunk, amivel csillapítani tervezték a bálnára éhes rajongók éhségét?
Annak idején, amikor kezdő metálosként találkoztam az Ámen klipjével (nem vagyok túl öreg, na), sejtettem, hogy ez egy olyan zene, ami kedvemre való lehet. Addig nem igazán hallgattam őket, nem is voltam tisztában, hogy mi fán terem a Moby Dick, de akkor nagyon beleszerettem a zenéjükbe. A Golgotát és az azt követő Se Nap, Se Holdat mesterműveknek tartom, de az ezt követő 25 éves jubileumi DVD is igen sokat pörgött a lejátszómban, azóta is a gyűjteményem egyik kincsének tekintem. Nem is beszélve a BálnaVadÁszok tribute lemezről, ami szintén nagyon tetszik.
Aztán jó pár év produktív szünet jött, szinte csak az alapmű Ugass Kutya! újrakiadása és az ahhoz kötődő turné jelezte, hogy bizony a Bálna él és virul, csak éppenséggel kevesebbszer támad. 2011-ben kijött a Holnapok Ravatalán, amit nem kevésszer hallgattam, de valahogy annyira nem jött be, mint a két közvetlen elődje. Nem tudom miért nem kapott el, hiszen egy éppen a 30. évét ünneplő zenekar készítette, de úgy voltam vele, hogy „na, majd akkor ez”.
Ami a felépítést illeti, egy régi vágású koronggal van dolgunk. 10 dal, félórányi játékidő, ahogy annak idején megszokott volt. Nem nyújtanak túl semmit Mentes Norbiék, miközben észrevehetően megpróbálták megidézni mind a klasszikus, mind a modernebb albumaik hangulatát. Aki viszont a limitált verziót szerzi be, egy DVD-vel is gazdagabb lehet, amin a 30 évet ünneplő koncert felvétele található. Kell ennél több? Nem hiszem.
A szövegek természetesen a régi társ, Pusztai Zoltán tollából származnak, így ezeket tekintve a megszokott minőséget kapjuk. Előkerülnek az aktualitások, a társadalmi, politikai problémák. Aki szereti, szereti, aki nem, nem. Nekem egyfajta elválaszthatatlan társnak minősülnek a Moby Dick zenéihez, egyenesen furcsa lenne, ha mással dolgoznának. Szerencsére a bevált recepten nem akarnak változtatni. De miért is kellene?
A dalokra sem lehet panasz, a korábban említett régi/új elemekkel operáló dalok szépen elkülönülnek, a CD első fele inkább a tradicionálisabb, de nem feltétlen konzervatívabban megírt nótákat tartalmazza, míg a második „felvonás” inkább a kísérletezős dalok tere, mint például a furcsa lüktetésű, 9/8-ban megírt Példabeszédé.
A kezdéstől, ami a Veszélyes elemből, a címadóból és a már a koncerteken korábban rendszeresen játszott Vasketrecben hármasból áll, szerintem minden thrash fanatikus megnyalja mind a tíz ujját. A nyitószám egy ütős súlyozással kezd, ami után a tekerés végképp megmutatja, hogy a srácok nem fognak finomkodni. És valóban ez a fél óra minden igényt kielégít: a Mátrixban megy a tekerés, amit az Ólomszürke ég alatt folytat.
Az Ég veled, ég velem a „posztapokaliptikusabb” elemeket viszi. A közepén kezdődő váltás és a szóló nagyon el lett találva. A Példabeszédet már említettem. Először nem akart sehogy sem betalálni nálam, de azóta már az egyik kedvencem lett a lemezről. A Zsákutcában mintha az Ég veled, ég velem felgyorsított testvére lenne, főleg a refrén miatt. A záró Sikátor pedig a maga szokatlan punkszerű (?) módján is erős finálé. Ez is kedvenccé lépett elő nálam.
Ritkán érzek olyat, hogy egy albumnak hamar van vége. Itt márpedig ez van. El tudnék még viselni 4-5 dalt, de talán pont attől marad friss az egész album, hogy nincs túlnyújtva. Viszont így menthetetlenül jön az érzés, hogy újra és újra nekifussak ennek a tömény félórának. Üresjárat nincs egyáltalán, a Holnapok Ravatalánnál mindenképp jobb, összeszedettebb. A bálna még mindig veszélyes, bátran ajánlom mindenkinek!
