Hatodik albumához érkezett az tasmániai technikás death formáció, amit egyenesen önmagukról neveztek el. Önmagukhoz képest időben érkezett a lemez, hiszen az elődje, a The Inherited Repression 2012-ben jött ki.
A lemez egészét már nálunk is meghallgathattátok, mire ez a kritika kijön, már két klipet és egy lyric videót is készítettek a srácok. Tehát a promócióval baj nincs, rendesen megtámogatja őket az új kiadójuk, a Prosthetic Records.
Akármilyen morcos arcok is, azért egy hatalmas jóarcság köthető ehhez a lemezhez, egész pontosan az Echoes to Come című dalukhoz. A dal megvásárlásából befolyó összeget egy az egyben az erszényes ördög, vagy ismertebb nevén a tasmán ördög kihalásának megelőzésére fordították. Full respect.
Ha az albumot valaki kézbe veszi, észreveheti, hogy nem a korábbi zenekari logo díszeleg az uroboroszos motívummal díszített borítón. Megijedni nem kell, a stílus megmaradt, ugyanúgy szeretik a technikásabb dolgokat, mint három évvel ezelőtt.
Jó érzékkel választották meg a lemez hosszát (ahogy eddig is), ez a 9 dal 40 percben tökéletesen elég ahhoz, hogy megmutassák a tudományukat, nem esnek a sok dalos, elnyújtós hibába, mint sokan manapság.
A hangszeres játékért felelős Joe Haley (gitár), Cameron Grant (basszus), Dave Haley (dob) trió kitűnő érzékkel írták meg a dalokat, nem estek túl a ló túlsó oldalára a technikázás terén. Pont abban az arányban váltogatják a szinte hardcore-os nyersebb részeket és a death-es tekeréseket, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki szerint nem csak a hangszeres játékban, de Jason Peppiatt énekes hangjában is elég sok hardcore-os ízt lehet találni. Érdekes ízt ad a dolognak, az már egyszer biztos.
A már említett, klipes Echoes to Come nyitja a korongot. A sejtelmes bevezetést spanyolos gitár váltja, ami szépen bedurvul, és már indul is a káposztadarálás. Az egyszerű, de dallamos refrén segít a megjegyzésben, a death és a hardcore részek szépen váltják egymást. Az Ending lényegében a kistesója a nyitódalnak. A Soul Once Lost talán kicsit lassabb, de még mindig meglehetősen technikás. Sokan a fél veséjüket eladnák szerintem, ha így tudnának gitározni.
Aztán jön a másik klipes dal, a Cold. Itt is előkerül a spanyolos gitár. Felépítésre is hasonló, mint a nyitódal, leszámítva a dallamos refrént, ami itt kimaradt. A Setting the Skies Ablaze újra feltekeri a tempót, ami – be kell vallani – ezen a ponton már nem is ártott. Ez a leginkább hardcore-os beütésű nóta a lemezen, sok helyen el tudom képzelni, hogy felcsillan a HC-sok szeme. Az Ideals That Won’t Surrender nekem nem tűnik annyira kiemelkedő dalnak a technikás részek ellenére sem, ahogy a Sentence of Immortality sem hatott meg igazán.
A szöveges videót kapott The World Discarded talán a Setting... mintájára íródhatott, felfedezhető a hasonlóság. Nem rossz dal, de eddigre a sok hang és a megjegyezhető dallamok hiánya olyan szintre jut el, hogy nehézkes igazán koncentrálni rá. A záró Endless Wandering végül egy középtempós dal, ami egy egyszerű, de hatásos lezárást kapott.
Összességében ez egy korrekt lemez, van benne technika bőven, de kevés a fogódzkodó. Ha valaki oda is figyel a lemezre, nem csak a háttérben tolja, az bizony le tud fáradni a végére.
