Emlékszem amikor elkezdtünk a cimboráimmal metál zenét hallgatni, az még nem volt olyan messze azoktól az időktől, amikor a játszótéri nadrágunk térdét koptattuk lukasra a matchbox verdák tologatása közben. Így mikor egy-egy olyan legenda felröppent, hogy a Motörhead frontember Lemmy torka azért olyan reszelős, mert állati hangszálakat műtöttek be neki, abban simán jól megtudott kapaszkodni az élénk kis fantáziánk. Persze azóta eltelt jó pár év és tudom, hogy ez a történet így nem lehet igaz. Ugyanis az egyetlen, aki áteshetett ilyen műtéten az Chris Barnes, az ismét új albummal jelentkező Six Feet Under énekese. Mert ha már szóba került a gyerekkor, akkor nekem ő olyan, mint a rémisztő rajzfilmhős Taz. Sok klassz epizódot ismerek tőle, de emberi hang még egyszer sem jött ki a torkán. Ahogy most a Crypt of the Devil című új albumon sem persze.

Gondolom a zenekart a legtöbbeknek nem kell bemutatni, de ha mégis, akkor ez a történet a Haunted című nagylemezzel kezdődött a kilencvenes éveket pontosan megfelező esztendőben. Azután a hat rettenetes év után, amiben az énekesnek nem igazán nevezhető énekesünk először a Cannibal Corpse mikrofonjának segítségével hörögte fel világszerte a színpadokról a borítást. Majd ott a negyedik lemez után nyomott egy katapultot, de olyan túl messzire azért nem lőtte magát, legalábbis, ha a stílusirányzatot nézzük, és megalakította ezt a zenekart. Mégpedig olyan arcokkal, mint Chuck Schuldiner basszista bajtársa Terry Butler és a Cause of Death című Obituary nagylemezen még ott gitározó Allen West. És habár ez a klasszikusnak mondható felállás azóta már nincs is együtt, a Six Feet Under név mit sem gyengült az évek alatt. Most megjelent tizenegyedik lemezük ugyanolyan erővel nyúz, mint korábban bármelyik.

Ha pedig már a Haunted szóba került, azért azóta nem csak a felállásban, de talán a hangzásban is történtek változások az elmúlt évek alatt. Még ha ez a horda nem is azért jött létre, hogy bármin is túl sokat változtasson. A korai lemezek ugyanis szerintem olyanok voltak, mintha még a Celtic Frost nyers mivoltából is lett volna hova csupaszítani. Az első lemez dobjai konkrétan úgy szóltak, mint valami brit punk bandáé, és ha a gitárok tökéletes atmoszférát is teremtettek sokszor lassúbb, sírgödör mély témáikkal és volt az egészben némi rugalmasabb groovy, mégis mellőztek minden olyan apró részletet, ami még a halál metálban is megszokott díszítőelemként jön be a képbe. Mint például egy jó gitárszóló. Most azonban, mintha a technikásabb, gyorsabb gitárjáték lenne a jellemzőbb erre a lemezre, ami már az első Gruesome című tételben is ott szabdal. Persze az, hogy már két gitár eteti a szörnyet az előző lemezeken is sokat alakított a megszólaláson. Mégis érdekes, hogy eddig ennek a lemeznek van a leginkább Death dögszaga, miután Terry Butler már korábban távozott a bandából.

Ugyanis a Break the Cross in Half, vagy a Slit Wrists is gyorsabb, kimondottan thrash témákkal vagdalózó szerzemények. Az utóbbi végén hallható szóló pedig szintén ezt a vonalat erősíti. Ahogy a lemezen hallható többi, jól kidolgozott szélsebes gitárvillanás úgyszintén. Olyan három - négy perces támadás pedig most nem is kapott helyet ezen az anyagon, ami végig a középtempó alatt maradva, lassan akarná kivéreztetni áldozatát. Chris torka és hangja viszont mindenhol egyszerre gyúr csukjára, vállra, bicepszre és tricepszre. Miután pedig kellőképpen bedurrant, meg akar vágni minden létező ideget és felborzol minden nyugodt kedélyt. Aztán az Open Coffin Orgy című üldözésben például játékos, de brutális kéjjel forgatja meg a kést, valahol a nyaki ütőér mellett.

Összességében azt hiszem úgy hat ez a mostani lemez, mintha valami kietlen vidéken az ott dolgozó precízen zakatoló fúrókutak tökéletes profizmussal emelnék a felszínre a föld szívéből a világ minden vérét, amit a zombivá aszott féldémon munkás tébolyában az arcára kenve üvölti, hogy"Rotting away, I'm decomposing, rotting inside, slow decay". Szóval, ha olyan régóta hallgatsz death metált, mint amikor ezek a fickók kezdték, és azóta már családot alapítottál, ne hallgasd otthon hangosan ezt a lemezt. Ha csak nem akarod, hogy egész éjszaka azzal keltegessenek utána a gyerekeid - akik már lassan tizennyolc évesek - hogy már megint megmozdult a függöny.