Nagyon szeretjük a Paradise Lostot, nagyon rég óta. Azóta, hogy külön stílust alapítottak a 90-es évek elején a Gothic-Icon-Draconian Times érával. Akkor is szerettük - bár kicsit fanyalogtunk - , amikor az ezredforduló környékén kissé letértek a keményebb metal vonalról a Host-Believe In Nothing környékén. Aztán igazán akkor emeltük meg a kalapunkat, amikor visszaeveztek azokra a vizekre, ahol ők igazán komfortosan mozognak. A legutóbbi, 2012-es Tragic Idol év lemeze gyanús produkciójával pedig úgy érezhettük, hogy szinte bármit csinálhatnak, nem hibáznak. Szinte.
Az új lemez előtt ugyan beharangozták, hogy egy súlyosabb, korai Paradise Lostra inkább hasonlító lemezzel szeretnének kedveskedni és az előre belengetett dal, a No Hope In Sight ugyan tényleg legalább olyan sötét volt, mint a Tragic Idol legmélyebb pontjai, de azért arra mégsem számítottam, hogy a lemez “legvidámabb” dalát már ezerszer meghallgattam.
Az ezt követő Terminal daltól kezdve a olyan rohamtempójú süllyedést produkál a lemez a doom/death hörgő, bugyogó és fröcsögő zugaiba, hogy csak pislog az ember. Honnan jött gyötrő gyűlölet hangban és zenében, amire korábban nem, vagy csak nagyon régen volt példa? Mondjuk ezt már eljátszották korábban, igaz, akkor fordított előjellel. Akkor a One Second volt az első olyan lemez, ami más volt, mint a korábbiak, megágyazva a következő két lemeznek (Host, Belive In Nothing), melyek szépen felpuhultak és elég kütyücentrikus lett, hogy a rajongók utálják. Hogy a The Plague Within is egy olyan triász első darabja lesz-e, amiben a zenekar egy korábban nem ismert arcát fordítja oda, még előre nem tudni. Mindenesetre kellett néhányszori meghallgatás és némi beletörődés, hogy ez a lemez nagyon mélyen és nehezen hordozott riffek tonnás húzásaival tesz tönkre és kész. Ennek az egyik ilyen végpontja a Beneath Broken Earth környékén van. Erre kell figyelned: “You wish to diiiiieeeeee!” Háttérben hallgatva az első két-három alkalom mindegyikénél itt néztem meg, hogy ez melyik dal, mert ez tényleg pusztít. Az előző néhány dal hanyatt lökött és megtaposta a melledet, majd jön ez és kitépi karodat és agyonver vele. Ám az a gitárszóló még ezen is tud dobni egy akkorát, hogy majdnem a legjobb dal lesz a lemezen.
A lemez második fele inkább lassabb mélázósabb, befelé forduló metallal indít, dallamosabb énektémákkal, amiket csak néha tép fel a hörgő torokhang, de a Flesh from Bone újra lefelé fordulva kapar tovább. Vastag Behemoth hatásokat is felfedezhetünk benne, ami inkább a The Satanist lemezről szűrődik leginkább át, de mindenképpen fura a két zenekart együtt emlegetni. A Cry Out kissé rock ‘n rollosabb húzásával is minimum szokatlan a zenekartól, azért működik úgy ahogy. Ám a lemez vége is ugyanolyan semmibe forduló és hiperagonizáló, mint az azt megelőző negyven-akárhány perc, semmi feloldozás a végére.
A zenekar, ahogy ígérte, a mélyebb gyökerei felé fordult, de egy olyan múltba pillantva hozott zenét, ahol sohase jártak. Ennyire melankolikus, lemondó és pusztulat-halál metal ízt régóta nem kínált elénk a Paradise Lost.
Talán az első lemezük, a Lost Paradise volt ennyire nyers, viszont az igazából hallgathatatlan volt a minősége miatt, ez meg nem. Hogy milyen a lemez végeredményben? Akármennyire is lehúzónak hangzó kritika ez, de a lemez jó. Nem a legjobb, ez tény. De minden egyes próbálkozás után jobban ül, még a nagyon marcona részek is. Talán ez egy újabb irányváltás a zenekartól, és ezt a lemezt is néhány év távlatából lesz könnyebb megítélni, de egy biztos. Ha október 26-án egy ilyen cipőorrnézegető szettel érkeznek a Barba Negrába, akkor ott tutira tömeges öngyilkosság lesz.
