Hol volt, hol nem volt… lehetne ez egy mese eleje is, de az Armored Saint munkásságát is lehet tökéletesen jellemezni ezzel a szépen bejáratott, de szerintem cseppet sem unalmas frázissal. A heavy metal újbóli feltámadásának köszönhetően az idén krisztusi korba lépett Armored Saint szerencsére nem tűnt el egy újabb album után, hanem folytatták a munkát, amit a 2010-es La Raza-val kezdtek újra.
A szüneteket leszámítva 1990 óta állandó felállás nagyban megkönnyíthette a munkát, mert egy könnyed, minden görcstől mentes, könnyen emészthető album született tőlük. Ráadásul a tipikus heavy elemek mellett a jóféle, tökös, húzós részek is szép számban megjelennek.
A lemez címadójával, a Win Hands Downnal kezdődő 50 perc kellemes kikapcsolódást jelenthet a megfelelő beállítottságúaknak. Már a kezdés is egy masszív felütéssel szív be, aztán maga a dal is egy jó lendületes koncertnyitánnyá fejlődik. Az átlagosnál hosszabb dalok természetesen összetettebb felépítést takarnak, aminek köszönhetően kevés helyen hagyják lankadni a figyelmet. Na, persze ne várjunk ezektől az 50 közeli csókáktól világmegváltást! Kellemes örömzene megy itt végig, hol lassabb, hol feszesebb tempóban.
A Mess még szitárt és egy rövidebb keleties szólót is bead a közösbe. Helyenként kicsit a dallamvilága még az Avenged Sevenfoldra is emlékeztet engem – csak ezek az öregek nem tekernek már annyit. Az An Exercise In Debauchery sajnos indokolatlanul hosszú lett, a szólók környékén el lehetett volna vágni, mert utána már semmilyen izgalmat nem ad már a dal. De biztos megvan az oka, amiért így hagyták.
Igazából a lemez végig kicsit gyorsított középtempós dalokkal operál, néhol kiemelkedő pillanatokkal, ami első hallgatásra jobban megfogott, mint a többszöri meghallgatás után. Sajnos annyi kraftot nem sikerült belepumpálni a témákba, mint feltehetőleg tervezték, de azért kihallani, hogy valami erősebbet akartak ők. Ahogy a Muscle Memory is combosabb lehetne, attól a bizonyos plusztól, ami sajnos nem igazán van meg benne.
Furcsa, de mintha a CD második fele erősebb lenne, mint az eleje. A With A Full, Herd Of Steamnél úgy éreztem, mintha a klasszikus időket idézve a B oldal indítása lenne, ugyanolyan, ha nem nagyobb lendülettel sodor, mint a Win Hands Down. Kétségtelenül a lemez egyik, ha nem „a” csúcspontja. Az In A Instant hullámzó lüktetése egy kellemes dallá emeli, de talán indokolatlanul el lett nyújtva ez is. Viszont egyáltalán nem rossz! A Dive a lemez balladája, de ez az előzővel ellentétben igazából sok újat nem mutat. Aztán az Up Yours zárja a lemezt, ami megint egy egész jó dal, igazi, a lemezhez méltó örömzenés lezárással.
Ha kezdő zenekar lennének, azt mondanám, hogy az album alapján bármelyik rockfesztivál délutáni műsorába bekerülhetnének, de ha jobban belegondolunk: sajnos többre tényleg nincs esély, akárhogy tapasztalt, sok mindent látott vén rókákról van szó.
Az előző album kritikája így végződött: „Kellemes hallgatnivaló a La Raza, de a világot már nem fogja megváltani, de az világosan le is jön, hogy ez nem is célja. Öt kiváló muzsikus örömzenélése ez, többet várni felesleges.” Én is tartom magam ehhez és az a legjobb benne, hogy a kihagyott ziccerek ellenére sem akar többnek látszani attól, ami. Az teljes albumot nálunk is meghallgathatjátok: KATT IDE
