A fesztivál utolsó napjára már nem maradt igazi "nagyágyú" fellépő, de azért unatkozni sem kellett. Olyan zenekarral nyitottam a napot, amire nem voltam felkészülve. A holland Rectal Smegma goregrind zenéjét nem nagyon tudom értékelni, de a közönség a '15-ös BA legkomolytalanabb bulijává változtatta a koncertjüket.
Amikor elindultam délelőtt fél tizenegykor nem tudtam hova igyekszik annyi ember valószínűleg a helyszínen összebarkácsolt jelmezekben, wc ülőkékkel, úszógumikkal, és egyéb furcsasággal felszerelve. De amint beértem a fesztiválra a színpadokhoz egyből minden világos volt: jelmezes rajongók fogadták a zenekart! Nyakukon WC-deszkával vagy wc kefével csápoltak, wc papírt hajigáltak és önfeledten vonatoztak a goregrind zenére (!), mindezt műtősköpenyben, gázmaszkban. A zenét nem igazán élveztem, de poénnak jó volt, amit a közönség művelt.
Az All Out War 1991-ben alakult, a debütáló albumuk 1997-ben jelent meg és azóta öt teljes hosszúságú albumot készítettek, nagyrészt vegyes kritikákat kapva. Az egyik első zenekar volt, amely elindította a nyaktörő hardcore és thrash vegyítését, az All Out War a két stílus kombinációja: NY hardcore és thrash metal Slayer stílusban. Az ének tipikus hardcore, Mike Score kikiabálta a tüdejét, a "gyilkos" részei kicsit sablonos NYHC riffek, de kompromisszumok nélkül. A banda hangzásában több a zúzás és a nehéz thrash metal stílusú elem, Slayer-szerű szólókkal, de hardcore intenzitással és sokkal sötétebb hangulatú a zene, mint egy HC bandától megszokott. A zenekarban van erő, de egy klubban talán jobban érvényesült volna a zenéjük, azért nem jöttek zavarba a nagy színpadon sem. Tetszett a zenekar és jó volt a koncert is, de jó lenne ha megpróbálnának tenni valamit, hogy megkülönböztessék magukat a sok hasonló zenekartól. Szívesen megnézném őket máskor is!
A brazil Ratos de Porão túlzás nélkül legendásnak számít és az egyik legfontosabb zenekar Brazíliában. Zenéjükben keveredik a hardcore, a metal és a punk. A Ratos De Porao nagyon barátságos és ez leginkább beleillik az old-school punk típusú arculatba. Onnantól, hogy Gordo megragadta a mikrofont a gyorsan és lazán (hangsúly a gyorson) játszó zenekar nem okozott csalódást, a tempó nem csökkent az egész buli alatt és erre nem lehet mást tenni mint felkelni és mozogni (Juninho a basszusgitáros többet ugrált mint a Biohazardosok együttvéve)! Sajnos a söröktől és a hőségtől megfáradt közönség kevésbé volt aktív az utolsó napon. Erőből játszottak, a szövegeket pedig többnyire portugál nyelven üvöltötte Gordo. A színpadon megalkuvás nélküli és megingathatatlan zenekarnak tűnnek. Nem tudok jelentős hiányosságokról írni, minden korszakból játszottak dalokat és egy gyorsvonat sebességével száguldottak végig a programjukon, így a negyven perc gyorsan eltelt.
A suffolki szimfonikus black/gothic banda a Cradle Of Filth ismét kapott tőlem egy esélyt, hátha most jobban tetszik, mint amikor először láttam őket, de ezúttal sem lopták be magukat a szívembe. Sem Dani Filth hangja, sem a zene, sem a hatásvádász imázs nem tud megfogni. Ez nem az én világom, nem az én zeném.
A legendás svéd death metal mesterek, az At The Gates jelentősége túlmutat azon, hogy néhány sorban elintézzem, ezért inkább csak annyit írok, hogy a dallamos death metal egyik alapítója. A koncertjük nem volt látványos és a színpadon sem igazán történt semmi Tomas Lindberg mászkálását leszámítva. Na de a zene! Brutális és kíméletlen, körmönfont dallamokkal. Nyitásként a közel 20 éves Death and the Labyrinth-et és a Slaughter of the Soul-t kapta a közönség és ez nem csak a nosztalgia, ezek a számok valóban meghatározták a dallamos death metalt! A Björler testvérek, Jonas és Anders mindent sebészi pontossággal csináltak a finom mégis kegyetlen riffeléssel, a Slaughter of the Soul vagy a Cold valóban megelevenedett a színpadon. Adrian Erlandsson mindvégig zökkenőmentesen hozta vágtató ütemeket, a dübörgő dobok alapoztak minden egyes dalt és fokozták a könyörtelen agressziót, ugyanakkor precíz és kiegyensúlyozott volt, mert kellemesen keveredett a basszussal. Az At The Gates lehet, hogy nem a legőrültebb élő zenekar, amit valaha láttam, de bizonyították miért is a dallamos death metal királyai. A technika, a zene, az érzelem, ez mind ott volt a színpadon.
Nem teljesen igaz, hogy az utolsó napra nem maradt nagyágyú zenekar, mert már jóval éjfél után a lengyel death metal óriás Vader lépett a színpadra és a koncertjük alapján megérdemlik, hogy a legjobb zenekarokkal együtt említsük őket. Bár tisztában voltam vele, hogy a Vader egy jó zenekar, ez a show felülmúlta minden várakozásomat mert félelmetesen jók voltak! A fesztivál végére már ipari mennyiségű black és death metalt hallottam a Vader mégsem veszik el a zenekarok tömegében és nem csak egy banda volt a sok közül. Igaz nem egy tipikus death metal, könnyebben "érthető", mint a legtöbb death metal amit hallottam (talán mert death metal thrash megközelítésben). A retro kinézetüket elsőre kicsit furcsának találtam, de ha a Destructiont nem is tudom máshogyan elképzelni a színpadon akkor a Vader miért ne léphetne fel talpig bőrben és szegecsben? A sokszor brutális, néha technikás zenéjük olyan erő, amivel számolni kell az extrém metal világában. Wiwczarek teljesítménye abszolút hibátlan és nem mindennapi tekintve,hogy énekel és valami őrült riffet játszik egy időben! De a gitárszólók és a dobolás is fenomenálisak voltak gyors és klasszikus nyers death stílusban. A headbangelésre csábító dalok, mint a Silent Empire, Hexenkessel vagy a Carnal egyszerűen intenzív death metal őrületet hoztak a közönségnek egy kis retro-érzéssel.A legjobb pillanatokat a Tibi Et Igni és a Welcome To The Morbid Reich számai jelentették de a záró nótával (Helleluyah!!! God Is Dead) még felrobbantották a színpadot csak megerősítve a már legendás státuszt.
Nekem ezzel zárult a 2015-ös XX. Brutal Assault fesztivál. Remélem az elmaradt koncerteket jövőre bepótolják a zenekarok, a Mushroomhead és a Killing Joke, de főként a Trouble. Jövőre ugyanitt 100 zenekar élükön az Exodus!
