„Józsi a ronda kölök” tizenéves korom egyik meghatározó jelensége, egy fura és mégis szimpatikus figura valahol középúton a nyolcvanas évek felkapott stadion bandái és a kilencvenes években teret nyerő kócos, kockás inges, tornacipős underground garázszenekarok között.
Ezek a kaliforniai srácok a szemtelenül slágeres Hard Rock muzsikájukkal akkor robbantak be a köztudatba, amikor szinte már mindenki a Seatle Soundot emlegette a siker zálogaként. A nagy grunge hullám kellős közepén sikerült az első EP-ből, majd '92-ben az igen mókás, Amerikát fricskázó rajzolt borítóval ellátott debütáló lemezükből (America's Least Wanted) csekély kétmillió példányt eladniuk világszerte. Mindezt csak úgy lazán, bermuda gatyában...végül is minek is túlspilázni a külsőségeket, az már a nyolcvanas évek végén is dög unalmas volt.
Az áttörést jelentő Everything About You című már-már popos alapvetést rendesen felkapta az MTV, sőt még a mozi világa is (a kultikusnak nevezhető Wayne's World film egyik betétdala volt). A maga szarkasztikusan vidám, mégis tökös hangvételével ez a zenekar erősen beleröhögött az aktuális borongós trendek arcába és akkoriban sok új arcot terelt a keményebb zenék irányába.
A siker mégsem volt túl hosszú életű. Két lemezzel később valahogy lecsendesedtek a kedélyek a banda körül és 1997-ben lehúzták a rolót...egészen a közelmúltig. Néhány éve (hivatalosan 2010 közepén) ugyanis ismét összeálltak és nem sokkal később ki is adták a Stairway To Hell című EP-t, majd, hogy ne legyen unalmas az élet 2013 októberében bónuszokkal és egy koncert DVD-vel megspékelve ismét piacra dobták a cuccot.
Az új nagylemez kiadását nem kapkodták el, de most végre, majd húsz évvel a legutóbbi sorlemez után itt a sokak által várt Uglier Than They Used Ta Be album. A banda mai is a feloszlás előtti felállásában operál, nevek szerint sorolva: Whitfield Crane énekes, Cordell Crockett basszer, Klaus Eichstadt gitáros, Dave Fortman gitáros, Shannon Larkin dobos.
Már az előzetes hírek alapján sejteni lehetett, hogy itt bizony nem kispályás meccsre számíthatunk. A fent említett öt fős gárda mellett az album elkészítésénél szerepet vállalt Sonny Mayo gitáros (Snot, Hed PE, Sevendust stb.), Zac Morris dobos, valamint az albumot záró egyébként zseniálisra sikerült Rare Earth/The Temptations feldolgozásban vendég-énekel Dallas Frasca. Végül de nem nagyon nem utolsó sorban Phil Campbell gitáros (Motörhead), két Ugly Kid Joe dal mellett (My Old Man, Under The Bottom), a Motörhead klasszikus Ace Of Spades feldolgozásában is vendégeskedik.
Hát mit ne mondjak ilyen előzmények ismeretében rá is remegtem rendesen a témára. Örökös tanulság, hogy az ember akkor jár a legjobban, ha nincsenek nagy elvárásai, ugyanis bevallom töredelmesen, a nyitó Hell Ain't Hard To Find okozott némi csalódást. Aztán szerencsére dalról dalra egyre jobban kezdett magával vinni az anyag, míg végül azon kaptam magam, hogy harmadjára indul el a lejátszási lista.
Nem szeretek egy lemezről feldolgozásokat kiemelni, de az Ace Of Spades és a Papa Was A Rolling Stone megunhatatlanul jól sikerültek, sőt ki merem jelenteni, hogy számomra az utóbbi dal jelenti a lemez csúcspontját és egyben hibátlan lezárását. A saját nóták közül leginkább a She's Already Gone fogott meg, és a már emlegetett nyitány mellett gyengébb pontként csak az erősen leültetősre sikerült Nothing Ever Changes című tételt tudnám említeni, de persze ízlések és pofonok, biztos lesz akit pont az ilyen témák kapnak el igazán.
A lemez, ha nem is az első perctől kezdve, de összességében betalált nálam. Érett és ütős cucc lett a végeredmény, kellemes, hol középtempós, hol vontatott lüktetéssel és kellően dögös hangzással. Indokolt lesz újra elővenni a régi lemezeiket is.
http://www.uglykidjoe.net
https://www.facebook.com/uglykidjoetheband
