Az ember életében vannak olyan pillanatok, aminek a bekövetkezésével ugyan tisztában van, számít is rá, viszont amikor elérkezik, úgy érzi, felkészületlenül érte, és nem nagyon tud vele mit kezdeni. Arról, hogy a BANE 20 év után abbahagyja a muzsikálást, már egy éve tudott mindenki, és már az is ajándék volt, hogy nem a tavalyi album turnéjával zárták le a munkásságukat, hanem megörvendeztetnek minket egy (igazi) búcsúturnéval. És ennek jött el most az ideje.
Történt valamikor ’94-’95 körül, hogy Aaron Dalbec, a Converge gitárosa olthatatlan vágyat érzett egy straight edge zenekar alapítására, amit az említett zenekar mellékprojectjének szánt. Amikor érdeklődött a haveroknál, hogy kinek lehetne a kezébe nyomni a mikrofont, jött a válasz, hogy „hívd fel Bedard-ot”, aki éppen reunion bulit nyomott a korábbi, Backbone nevű bandájával. Aztán Zach Jordan érkezett a másik hathúros kezelésére, és ezzel meg is lett a végsőkig szétrobbanthatatlan X-es alapja a worcesteri brigádnak. És most, annyi kiváló album, felejthetetlen koncert után véget ér a történet.
Vegyes érzésekkel érkeztem a 46 (!) napos Európaturné második állomására. A Schlachthof régi épületének lebontása után nem tudtam, hogy melyik új termében tervezik megtartani a bulit. Szerencsére a roppant kiváló, klasszikus „klubkoncert-terembe” rakták. 300 fő, fél méter magas színpad, 2 bejárat, sold out. Minden tökéletes! A hangzásra nem lehet panasz, jól szólt a motyó mindenkinél. Vastagon, tisztán, vesekőrobbantóan. Haverok, ismerős arcok mindenfelé, szóval hajrá!
A 2011-ben alakult Wolf Down-t már régóta meg akartam nézni. Jó muzsikát nyomnak a ruhr-vidéki srácok (most már csak srácok, mert az egyik alapítótag, az énekes Larissa tavaly kiszállt a bandából). Azzal tisztában voltam, hogy komoly részt vállalnak az Antifa mozgalomból, de sajnos ezt keményen túltolják sztem. Nem tudom, hogy a pesti koncerten mi lesz, mennyire tudja lehozni az énekes srác angolul a mondandóját, de itt anyanyelvi környezetben csak és kizárólag (de tényleg!) Antifa propagandaszöveget hallhattunk átvezetők gyanánt (nem mellesleg a merch pultjuk 2/3-t is ilyen kiadványok tették ki). Egy idő után zavaró lett, aztán már bántó. Könyörgöm, straight edge banda vagytok, vegan-ok, állatvédők, HC muzsikusok. Bőven lett volna még miről beszélni, a politikának meg egyébként sincs keresnivalója egy HC koncerten! Úgyhogy a friss levegő mellett döntöttem. Sajnálom, hogy ennyire kimaxolták ez a dolgot, mert tényleg jó zenét nyomnak.
A Code Orenge-os arcok régi cimborái a BANE-nek, a gitáros csaj énekel is a Calling Hours-ban az utolsó albumról. Nekem konkrétan eléggé bejön ott a hangja. Ugyanez sajnos a Code Orange zenéjéről nem mondható el. Az I Am King című tavaly megjelent második albumukat birtoklom már egy éve, de alighanem kettőször sikerült eddig meghallgatnom (az első albumukkal ezek után már nem is próbálkoztam). Nehéz, súlyos, hektikus zene, nem találtam rajta fogást. Nagyon szép dolog a BANE-től, hogy őket hozták el a turnéra (legalábbis az első felére), mivel 8563 HC banda verte volna örömében a seggét a földhöz, ha ilyen megtiszteltetésben részesülhetnek. Gondoltam mindezt a koncert kezdéséig. Élőben ugyanis meglepően fogyasztható a produktum, árad belőle az energia, és nem egy hétköznapi jelenség a brigád. Kezdjük ott, hogy a legfőbb énekes a dobos (aki mindeközben komolyan dolgozott a komplett dobcucc kétdimenzióssá alakításán). Respect! Mellette Reba Meyer olyan tónusban sietett a segítségére, amilyen tónusban egyetlen férfiember sem szeretné azt a kérdést hallani, hogy „ugye neked is jó volt?!”. A színpad másik oldalán a gitáros srác a közönségnek háttal fordított mikrofonba nyomta, de belőle általában csak egy lelógó hajfüggöny látszódott. Az egyetlen tag, aki előtt nem volt mikrofon (valószínűleg biztonsági megfontolásból) Joe Goldman basszer volt, aki uralta a színpadot, és a klasszikus kung-fu filmek jeleneteit megszégyenítő karatéjozások közepette dolgozott a négyhúroson. Az albumon számomra nehezen (vagy egyáltalán nem) befogadható számok pedig pont annyira voltak „visszabutítva”, hogy ne zártosztályon, hanem koncerten érezze magát az ember. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha elhagyják a számat a következő szavak ebben a sorrendben velük kapcsolatban, de legközelebb is megnézem őket.
Ami pedig ezután következett, azon még én is meglepődtem. Egy ideje már itt élek, rengeteg koncertet láttam itt (is és anno még otthon is, szóval van viszonyítási alapom), az viszont tény, hogy a német közönséget semmiféleképpen sem lehet jónak nevezni. Sótlan bugrisoknak már annál inkább, akiket még az sem hat meg, ha a zenekar, (akik megtekintéséért nem mellesleg fizettek) a szívét-lelkét teszi ki értük és ott döglik meg a színpadon, ők ugyanúgy képesek egy helyben ácsorogni és néha ostobaságokat bekiabálni. Mert nekik ne mondja meg senki, hogy mikor érezzék jól magukat. Elvégre ők fizetnek. Szóval valljuk be, komoly félelmeim voltak a koncert előtt, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy azért csalódtam én már pozitívan itteni HC bulin.
A BANE az egyik legnagyobb kedvenc zenekarom már olyan 15 éve, az élő teljesítményükről pedig csak pozitív jelzőkkel megspékelve tudok nyilatkozni. Az utóbbi 3 évben asszem ez volt a hatodik koncertjük számomra, és láttam őket 800 fős klubtól 60 fős klubig bezárólag mindenhol. Szóval úgy voltam, hogy igazából a zsúrpubi günterek azt csinálnak, amit akarnak, az én estémet nem basszák el, szóval színpad jobb eleje, aztán hajrá!
És ekkor jött a meglepetés! Ugyanis az első másodperctől kezdve olyan taposás vette kezdetét, hogy én ilyet itt kint még nem láttam! Az első sorok úgy támadták a színpadot, hogy a stagediving próbálkozások 70%-a konkrétan visszapattant. Aki nem ugrott elég magasra, az fennakadt. A színpadmászás folyamatos volt, mindenki nyomult, táncolt, küzdöt, ki-ki vérmérséklete szerint. Mellettem egy srác a szemüvegét hagyta el, majd egy komikus kérdést feltéve megtudakolta, hogy nem találta-e meg valaki, aztán legyintett egyet és nyomta tovább. Volt egy-két szép arcos is, amikor rosszul lőtte be valaki a röppályát a színpadról, de mindenki megúszta komoly baj nélkül és minden esetben széles mosollyal az arcán. Egy alkalommal nekem sem tűnt fel, hogy valaki elhúzott a fejem fölött, csak a hátam mögött bekövetkezett rombolásra lettem figyelmes. Ahogy illik, mindenki odafigyelt a másikra, azonnal szedték fel a földre kerülteket, mentek a védőkörök a lányoknak, a bakancsosoknak pedig szavak nélkül lett értésére adva (csak mert hangos volt a zene ), hogy milyen öltözékben nem megyünk a dühöngőbe és főleg nem ugrálunk a tömegbe. Csillagos ötös hangulatban ment le az egy órás koncert. Bedard egy jelenség, őt látni kell, ahogy Zach Jordan terpeszugrás- és grimaszfelelőst is mindig élmény látni. A közönség leharcolva, de boldogan távozott a helyről, miközben az utolsó energiafoszlányaik felhasználásával cirkuláltattak speciális gázelegyeket per asinum (magyarul a seggünkön vettük a levegőt)!
És bekövetkezett az is, amiben nagyon bíztam, mégpedig az, hogy játszották a Calling Hours-t, és Reba is elénekelte a részét. Mégpedig albumminőségben. A koncert végig a legmagasabb hőfokon égett, nem voltak hullámvölgyek, csak a plafon játszott.
Setlistre, vagy úgy egyébként más számcímre ne számítsatok most tőlem (csak annyit, hogy a csalódás kizárva!), mivel azt akarom, hogy minél többen menjenek el a pesti koncertre, éljék át ezt az élményt, hiszen olyan megtiszteltetés ért bennünket, hogy az utolsó európai koncertjét nálunk adja a BANE, méghozzá az ő külön kérésükre, mert imádnak nálunk játszani. Nagy köszönet a megvalósításért Jakab Zolinak is, aki egy elég komoly kis minifesztivált rittyentett a BANE koncert köré bitang erős felhozatallal.
Aaron Bedard kifejtette, hogy Németországban mindig lutri volt számukra játszani, mert sohasem lehetett tudni, hogy milyen lesz a közönség, a hangulat. De ezen az estén minden tisztelete a wiesbaden-i közönségé volt (teljes joggal), mert ugyanazt a szeretetet és energiát adták vissza, amit a színpadról kaptak. Ezek után viszont kutyakötelességünk megmutatni, hogy nem véletlenül akarját az utolsó koncertjüket Pesten játszani, nehogy már a karótnyelt németek jobb emlékeket hagyjanak bennük, mint amire mi képesek vagyunk. Akinek jelentenek valamit a BANE, unity és loyalty szavak, azokkal találkozunk Pesten az első sorok valamelyikében!
Kábé ilyen lesz :-)
Beszámoló: Pálinkás Bence. Fotók: Réti Zsolt. (A képek az eddigi utolsó budapesti koncerten készültek)
