Ha mondjuk létezne egy olyan kérdéssor, amely azt lenne hivatott körbejárni, hogy milyen mély árkot hasított a lényünkbe közvetlenül, vagy közvetve a hetvenes és a nyolcvanas évek punk, poszt punk színtere, akkor utolsó feladat gyanánt, amolyan esszéírásra biztosan javasolnám, hogy meg kelljen fogalmazni a Killing Joke zenekar lényegi mivoltát. Ha pedig én magam kapnám ezt a feladatot, azt hiszem valami olyasmit írnék, hogy a zenei élet azon vajákosai, akik sokkal messzebb taszítottak minket annál, mint amit valaha is tudtunk az életről. Elsodortak minket a jövő pereméig, ahol fejünk fölött milliónyi kihűlt csillaggal magunkra hagytak a rettegés mezejének kellős közepén, ahol misztikus menetelésben zakatol körbe a halál. Hihetetlen, hogy az első lemezen felcsendülő Wardance már harmincöt évet megélt klasszikus és, hogy mennyire mint egy jövendőmondó előzte meg a korát. De vajon azt is látta előre a Londoni zenekar, hogy habár a dolgok pusztulásra vannak ítélve, ő maga úgy tűnik mindent túl él és vastagon gázolva a huszonegyedik században majd kiadja a Pylon című lemezt?