A Dürer Kert egyet fizet kettőt kap akciójában szinte mindenki megtalálhatta magának hallgatnivalót, látnivalót, hiszen amíg a nagy teremben a Paradise Lost körül forgott minden, a kis terem igazi thrash szeánszot ígért, hiszen a Thrash Mercenaries Tour 2015 keretében öt banda gyors váltásokban sejtette azt, hogy arc nem marad a koponyán. Persze a Dew-Scented buliját előzte meg a legnagyobb várakozás, mint az kiderült az elcsípett beszélgetésekből. Ám nálunk elsősorban Paradise Lost volt a elsőszámú célpont és ehhez kapcsolódva a Lucifer előadása.
A Lucifer első pár perces előzetes YouTube meghallgatása után megért egy próbálkozás, ám a sajnos nálam a koncert ezt a reményt ízzé-porrá zúzta. Egy iszonyatosan erőltetett és a fronton szereplő lány affektálásától hemzsegő fél órát dobott elénk. Nekem a zene valahol a korai Black Sabbath és a The Gathering szerelemgyerekére emlékeztetett és ugyan a vastag riffekre egészen jól lehetett bólogatni, nagyon sokat elvett az élvezeti értékből az, hogy az énekes lány egyetlen szavát sem lehetett érteni, a számok között pedig kéjesen lihegett a mikrofonba, ami nem lenne gáz, ha ide való lenne. Szóval nem igazán győzött meg a Lucifer. Sajnos kicsit inkább ilyen ‘pipa, ez is megvan, mehetünk tovább’ érzésem volt a zenekar koncertjével kapcsolatban, de a magam részéről. Kevés pillanatát szerettem a koncertnek, igaz, hogy a legendákat vártam inkább, mint nagyjából mindenki a Dürer környékén.
Kicsit aggódtam, hogy a koncert előtt 10 perccel az átszerelés közben még azért nem látszott, hogy itt nagy tömeg lesz, de a kezdésre aztán tényleg moccanni sem lehetett. Faltól falig emberek álltak és vártuk a műsort. Kis intro után belekezdtek szépen az új lemez első dalával a No Hope In Sight-tal. Természetesen nem nagyon volt értetlenkedés a nézőtéren. A tömeg konszolidáltabb része nekiállt bólogatni, a többiek némi bulizást megengedtek maguknak. Az első dal után Nick Holmes szépen be is mutatkozott: Mi vagyunk a Paradise Lost, egy melodeath banda Svédországból. Ezen ott nagyot derült mindenki, de azért a koncert végére világossá vált, hogy nem voltak ezek pusztába kiáltott szavak. Mély és döngölős death metal est kerekedett ki az egészből, de azért vegyük csak szépen sorjában.
Némi történelmi áttekintés után, ami a a Widow (Icon) és The Painless (Gothic) formájában tálalódott elénk, vissza is kanyarodtunk az új lemezhez, mely azért nekünk nagyon bejött, még ha egy kissé lefelé fordulósabb lett, mint korábban. A Terminal jött a karnyi vastag riffjeivel, amiket Greg Mackintosh vezetett elő. A dal után benyögte Nick Holmes a címben is olvasható aranyköpést: ha nem jött be az új lemez, akkor szar estéd lesz. Nem nagyon hagyott kétséget afelől, hogy mi adja majd a lemez gerincét, hiszen a szumma tizenhét dalból hét érkezett a The Plague Within lemezről. Hiába voltak kvázi lazítás jelleggel előszedve régebbi dalok (Erased, Praise Lamented Shade), ezért az új lemezről ennyi dal tolni, kissé nyomasztó volt. Ennek ellenére egy rossz szó nem érheti a Paradise Lostot, így kell egy új lemezt bemutatni, de tényleg. Az Enchantment dalért is külön jár a piros pont az idén 20 éves Draconian Times lemezről. Jókor jött egy kis kiruccanás 1995-be, mert azért azok a dalok is, ami nem az The Plague Withinről jöttek, azok is egy kicsit death metalosabban érkeztek. Persze az új lemez legbefordulósabb dalát sem lehetett kihagyni, a Beneath Broken Earth olyan súllyal érkezett meg a terembe, hogy azt tényleg már-már öröm volt nézni, bármennyire letaglózó élmény is volt. Így ezek után az As I Die - ami a változatosság kedvéért megint a halálról szólt, mint az egész este nagyjából - simán felüdülésként jött. A Requimmel zárul az első első felvonás, kissé szokatlan is volt a kényszereredettnek tűnő skandálás, ami a ráadásra buzdította volna a zenekart, de azért csak visszajöttek egy elég erős sorral, aminek a felét ismét az új lemez adta (Return to The Sun, An Eternity of Lies), másik fele pedig két atom klasszikus Paradise Lost alapmű. A Faith Devides Us - Death Unites Us megadta a hangulatot, a Say Just Words a végén pedig köszönte szépen és csinált egy szép kis bulihangulatot a végére, hogy nem csak a halálhörgés maradjon meg mindenki fülében.
Apropó fül. Na, ez nem volt szerintem annak a hangmérnöknek, akit odaeresztettek a pult mögé. Nem hiszem el, hogy nem hallotta, hogy mennyire rosszul szólt minden. Nem az elején egy kicsit, hanem végig! Búgott a hangfal végig, Volt, hogy simán belesípolt, mint általános iskolai évzárón. Nem tapasztaltam még ilyen gyenge hangzást a Dürerben, nem is nagyon értettem. Pedig az év egyik legjobb bulija lehetett volna simán, ha nem romlik el a sound, ezt azért sajnálom.
A thrash buli mellett ugyan elsétáltam, de őszinte leszek, nem mertem bemenni. Oda bekapcsolódni számomra elképzelhetetlen lett volna egy Paradise Lost után. Annyira durván henteltek ott az úriemberek, hogy az tényleg félelmetes volt.
No Hope in Sight ; Widow ; The Painless ; Terminal ; Erased ; Praise Lamented Shade ; Victim of the Past ; Enchantment ; Flesh from Bone ; Beneath Broken Earth ; As I Die ; Requiem ; // Encore Return to the Sun ; Faith Divides Us - Death Unites Us ; An Eternity of Lies ; Say Just Words
