Játsszunk egyet! Én mondok egy zenekarnevet, te meg rávágsz egy dalt tőlük, ami hirtelen eszedbe jut. Azt hiszem, ez nem egy nehéz játék. Kezdjük egy közepes erősségű kérdéssel. Drowning Pool. Micsoda? Csak nem a Bodies-t hallottam? Egy kisebb Éjjel-nappal Budapest szintű meglepődést azért bevállalok, de a színpadias mozdulatokat engedelmetekkel kerülném. Sajnos akárhogy nézzük, az amcsi kvartett az eddigi öt albumáról akármelyik dal lehetett volna a nagybetűs befutó, mégis 95%-ban biztosan ezt vágták volna rá az emberek. Öt albumot írtam volna? Már itt van a hatodik versenyző is, a Hellelujah!
Nem irigylem a srácokat. Ott van a fent említett dal, ami egy generáció egyik legnagyobb himnuszává nőtte ki magát, kikoptathatatlanul megbélyegezve őket a későbbi karrierükre. Egyrészt kellemetlen, mert biztos sokan one hit wonderként könyvelték el őket és azóta sem tudják, hogy mi a helyzet feléjük, másrészt (az utóbbi éveket tekintve) biztos bennük van a tudat, hogy ha vért izzadnak, sem fognak már még egy ilyen számot adni a világnak, azaz marad az örömzene. Ennek ellenére megbízhatóan, háromévente szállítják a friss anyagokat, ami nem is baj, annál nagyobb az énekes fronton a probléma. Mióta Dave Williams énekes 2002-ben elhunyt, egy frontember sem tudta két lemeznél tovább betölteni a helyét. Ez minden bizonnyal bármelyik zenekarnak rémálmokat okozna, hiszen pár évenként új arccal kell reklámozni a bandát , de C.J. Pierce-ék nem adják fel, kitartóan kutatják a nagy Őt.
A hangszeres szekció a kezdetek óta változatlan, összeszokott, ez hallatszik is. A Drowning Pool sosem az agysebész 14/16-okról és a különböző skálákról volt híres, erre egyértelműen most sem kell számítani. A recept nagyon egyszerű: arcba mászó tufa egyszerű riffek, energiabomba dalok, amelyekre rásimul Jasen Moreno hol southernes, hol nu metalos éneke. Egyszerű, nem?
És néha pont ezzel a baj, hogy egyszerű. Elvileg ez nem is kellene, hogy gond legyen, mert a srácok is megpróbálják a lehető legtöbb változatosságot belevinni az anyagba, de valahogy - főleg a CD második fele táján - már nem lesz annyira izgalmas a dolog. Hiába a disznó hangzás, vagy akár az Another Name néven beiktatott balladisztikus ellágyulás, a friss termés többi része szinte összefolyik. Kétségtelen, hogy élőben le fogják szaggatni mindenki fejét ezekkel is, egyszerűen csak nagyon kevés az olyan kapaszkodó, ami révén magabiztosan el lehetne különíteni az egyik dalt a másiktól.
Persze nem csak a fent említett egy nóta az, amit érdemes kiemelni. A kezdő Push és az utána jövő By the Blood igazi energiabombák, élőben is biztos akkorát fognak szakítani, mint egy kombájn. Ahogy korábban említettem, innentől vannak még jó dalok elszórva, de egyre kevésbé kiemelkedőek az összmezőnyből. Azért fel-fel fogjuk kapni a fejünket például a Hell to Pay szólójára, ahogy a My Own Way energiabombája sem rossz és a már említett Another Name is a jobb eresztésből származik, de tizenháromból négy-öt dal elég soványka arány három év alatt. Azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy a többi dal sem hallgathatatlanul rossz, egyszerűen csak nem olyan combosak, hogy külön meg kelljen említeni őket.
A Drowning Pool valószínűleg már nem fogja, de nem is akarja megváltani a világot. Egyszerű örömzene ez, amire ha vevő a közönség, szépen be fogják kajálni. Nagy nyomot nem fog hagyni a színtéren a Helleluyah, de bulikban, vagy éppen koncerteken tökéletes lesz egy kis mozgolódásra. És talán ez a lemez igazi arca: nem kell sokat várni tőle, de amit kell, azt megadja. (3,5/5)
