Ma, amikor valóságos reneszánszát éli a négy, de akár öt évtizeddel ezelőttig is visszavezethető zenei felfogás és hangzásvilág, különösen jól jön, ha olyan szép múltú formáció jelentkezik új lemezzel, mint a Michael Amott által alapított Spiritual Beggars. Hát még ha turnéra is indul az aktuális anyaggal!

Az előttem eddig ismeretlen, hat éve létező würzburgi WolveSpirit egészen az 1960-as évekig ás le eddigi két albumán és három EP-jén. A hippis külsőségeket kissé túlhangsúlyozó, ám tagadhatatlanul tehetséges és színpadra termett énekesnő, Debbie egy személyben felelt az élő show-ért. Nála nem nehéz megállapítani az idült „joplinitist”, viszont ezt még képes lehet leküzdeni. Maga a muzsika is kellemesnek mondható, a banda önálló hangját azonban egyelőre nem hallani. Ily módon a produkció úgy aránylik a hajdani nagyokhoz, mint valamely korszakos jelentőségű műről készült alapos és igényes, de vajmi kevés újdonságot nyújtó elemzés magához az alkotáshoz.

Sőt, nem csak hozzájuk, hanem a Spiritual Beggarshez is. A Left Brain Ambassadors első hangjaitól kezdve gyönyörűen lejött a pódiumról, hogy ez az öt arc – a 2010-ben csatlakozott Apollo Papathanasio énekest szintén ideértve – mennyire érzi ama bizonyos régi kor szellemiségét és egymás stílusát, valamint hogy a fő céljuk sem más ezzel az egésszel, mint a közönség, illetve önmaguk szórakoztatása egy effajta kis klubban. Ennek jegyében telt ez a közel másfél óra, minimális szünetekkel és konferálással, szándékoltan rövidre fogott szólókkal, pörgősen összerakott szettel. Érdekes, hogy Ludwig Witt dobos magánszáma után pont a lassú Dreamer következett, de ez végül is részletkérdés.

Mellesleg az sem panaszkodhatott, aki pont a hosszas, elszállt jammeléseket várta volna, mert a többnyire kompakt, refrénközpontú szerzemények bőven adtak teret a hangszeres villantásokra. Amott hófehér Deanje nem véletlenül idézte a Michael Schenker-féle Flying V modellt, természetesen a gitárjáték mellett, amelyre Uli Roth és az egészen korai Scorpions is ugyanígy rányomta a bélyegét.

A hangsúlyt persze az Apollóval készült anyagokra helyezte a csapat. Az idei Sunrise To Sundown öt, az Earth Blues négy dallal képviseltette magát. Ezeknek is éppoly lelkes fogadtatása volt, mint a Spice-vagy JB-korszak nótáinak. Az Angel Of Betrayal most kimaradt, ám a friss Hard Road és Diamond Under Pressure, a Wonderful World vagy a Blind Mountain bőségesen kárpótolt ezért. Nem beszélve a legvégére hagyott epikus, a közepétől iszonyatosan besúlyosodó ról.

Minden további szószaporítás helyett elég ennyi: ajándék volt a buli minden pillanata!