Úgy vagyok én Murphysékkel, mint az egyszeri herkás a cuccal. Még mindig az első élményre ácsingózok. Azt keresem, azt kutatom, de be kell valljam magamnak, nem fogom még egyszer úgy élvezni a bostoni srácok csűrdöngölését, mint anno a Mega Pubos bulijuk alkalmával. A csapat lemezről lemezre veszíti el a hc/punk attitűdöt, és az eleinte csak Ízelítőként csepegtetett folk elemek teljesen eluralták már a dalok nagyrészét. Persze a lendület nem veszett el, a nagy slágerek mindig megvannak, nekem viszont a Do or Die óta hiányzik belőlük valami.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy sok olyan nyári programmal tudnának szabadtéren előállni a szervezők, amire szívesebben megy le sörözni, táncolni, és önfeledten énekelni a pesti éjszakába az ember, mint a Dropkickes srácok éppen aktuális koncertje. Persze a vasárnap alakulhat úgy is, hogy másnaposságtól, fáradságtól begyógyult, napszemüveg mögé rejtett szemekkel ténfereg a megbízott megmondó, miközben a Derkovboisos srácok a Savaria Colonia hácé romjain ücsörögve, valami egészen mást próbálnak előadni az akkor még gyér számú közönségnek. A gyógysör mindig segít, most sem hagyott cserben, így mire elérkezett a Bostonba emigrált írek bulija, sikerült rendbe tennem magam.

A szokásos The Boys Are Backkel indult a zenés-táncos összejövetel, amit követett a Prisoner's Song. A hangzás hagyott némi kívánnivalót maga után, mert ugyan mi elől álltunk, mégsem volt erőteljes, hátul pedig beszélgetni lehetett. A Trackben eddig egy bulit láttam, a tavaly nyári VHK-t, de az úgy szólt, hogy sírtam-zokogtam tőle, itt viszont nagyon harmatos volt, sokat visszavett a sodró lendületből, és ez később sem javult számottevően. Ettől függetlenül sikerült az enerváltságomat leküzdeni, és ahogy sorban jöttek a nagy slágerek, mint az I'm Shipping Up to Boston, Rose Tattoo (amit egészen addig imádtam, amíg a 6 éves lányom rá nem kapott, és napjában 23x kellett meghallgatnunk), vagy a Citizen CIA. Ez nagyban annak volt köszönhető, hogy szétnézve az addigra szépen megtelt Trackben, önfeledten táncoló, és széles mosollyal az arcukon éneklő fiúk, lányok, gyerekek látványa felvillanyozott, és én is önfeledten énekeltem a strófákat, miközben a színpadon is olyan munka zajlott, amibe egyszerűen nem lehet belekötni. 20 éves évforduló, best of szett, jóformán elronthatatlan program!

Olajozott gépezet a Dropkick Murphys, minimális hibaszázalék, és jól bejáratott showműsor egyben. Sajnos az én közegemet kinőtték már a kezdetek kezdetén, de teljesen megérdemelten, hiszen a Ken Casey- Al Barr párosról sugárzik az életigenlés, legyen a zenéjük néhol bármennyire is arcba mászó, remekül ellensúlyozzák személyiségükkel. Nem szorul magyarázatra a sikerük, és ez az örömteli másfél óra is csak azt igazolta, hogy a maguk által kijelölt út működik, és még sok örömöt tartogat mindenki számára. Bár nagyon sokan leugrottak a száguldó vonatról, ami annak is köszönhető, hogy a fellépéseik már nem jelentenek kuriózumot, mint régen, az jól látszott, hogy kiapadhatatlan, korokon átívelő utánpótlással rendelkeznek, és ezt meg is érdemlik! The Boys Are Back Again....

FOTÓ: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.