A minap, vagyis szeptember 6 - án kedden ismét rangos esemény kapcsán toltuk le a heftit a hajócska gyomrába, ugyanis az abszolút kultusz státuszt birtokló Sunn O))) látogatott el aktuális turnéjuk okán az A38 színpadára. Nem mással közösen, mint Csihar Attila (Mayhem) aki a kétezres évek eleje óta tagja már a csuklyás drone metál papok csapatának. Akik mondhatni valóban azok közé a zenekarok közé tartoznak, akikből közel és távol nincs még egy hasonló produkció. Nincs még egy banda, akik annyira mélyről áldják a napot, ahonnan nem is látszott soha. És akik akkor is bejutnának a hallójáratodba, ha az ólommal lenne kiöntve vastagon.

A 11 állomásos turné ami most átszelte Európát végig a Big Brave nevű kanadai csapattal zajlott, akik egy hasonlóan nehéz falat és akik jártak már nálunk tavaly. Ellenben a turné főszereplőivel, akik ha jól tudom, először játszottak most Magyarországon.

Bár van egy olyan kattanásom, hogy Kanadából hozzám minden műfajban kizárólag csak penge bandák jutnak el, és épp ezért Amerika északi fele nálam mindig rendben, mégis óvatos voltam a Big Brave játékidejével, akik nagyjából fél nyolckor kezdtek, egy jó fél tele teremnek, mert az előzmények alapján amit érzékeltem a bandából, lehetett tudni, hogy nem kevésbé lesz nyomasztó, mázsás zenei élmény, ami majd a trió által a nyakunkba ül. Én pedig nem akartam túl korán elkezdeni elcipelni minden terhet, amit az este magában hordozott. Még mielőtt a leglomhább torzító pedál, riff ördögök megpakolnak majd úgy is. Ettől függetlenül az elcsípett számok meggyőzőek voltak. A drone és doom erők keresztmetszetében bőven voltak alternatív behatások, amin nagy bátorsággal folyatták át a Swans zenéjéhez hasonló hangulatvilágot. Bár a dekoratív énekesnő hangja kevésbé volt karakteres, mint Jarboe asszonyé, nekem lehetett volna kicsit búgóbb sokszor, vagy melankolikusabb, mint olyan éles amivel átszelte a termet, de ettől még teljesen élvezhető volt, abszolút sajátos világgal. A majdnem másfél óra masszív játékidő simán kitömte letargiával a hajótest gyomrát, remek hangzással megtámogatva.

Aztán a kilenc órától tartó átszerelés alatt lehetett még szemezgetni kicsit a számtalan ládával és erősítőkkel a színpadon, hiszen itt még minden élesen látszott, tehát már korrekt módon volt élvezhető a díszletként is szólgáló cuccos. Aki pedig rajtuk felejtette a szemét elég hosszan, még volt esélye egy égő felgyulladása után a fej mellett, hogy ha eddig nem tette kérjen egy füldugót a bejáratnál. Ugyanis egyszerre volt reménykeltő, és halványan parás, hogy mi lesz ha ez mind torzulni meg mordulni fog. Majd fél tíz körül alattomosan elkezdett felszállni a sűrű füst a színpad két oldaláról és az esszenciálisan egyre sűrűsödő rajongók között is e - el mosta a látóhatárt. Bekúsztatva azt az alaphangulatot, amit aztán egy szál vörös fényben Attila koronázott meg, aki csuklyája alól kezdte mormolni fohász szerű arctalan monológját magyarul, énekhangokkal és sajátos mozdulatsorral tarkítva és törve az őt körülvevő nehéz csendet.

Aztán a szél mikor felemelte a színpadról a végtelen ködöt, már ott állt félkörben a többi másik arctalan alak a falak előtt, és hamarosan felcsendültek az első hangok. Hogy ez pedig hogyan is hat egészen pontosan azt nehéz egyébként átadni annak, aki nem volt ott. Hisz, ha vannak is, tulajdonképpen nincsenek számok, nincs struktúra, mint ahogy nincs megkönnyebbülés sem, csak némán feltartott kezek, gyertya merev nézőközönség és egy végtelennek tűnő rituális színházi utazás. Ami persze meghallgathatsz lemezen, de élőben tud az lenni, ami. Hihetetlen, hogy milyen hangok képesek elhagyni a húrokat, megfűszerezve ezt a billentyűkkel, a harsonaként szolgáló trombitával két helyen, és általában azzal a vizuális élménnyel amit a felszálló füstben felsejlő alakok nyújtanak. Tényleg valami komor áhítat terjengett, ami nem is belőlünk sugárzott, akik ízlelték a mérföld mély hangzuhatagot, hanem a színpadról, ahogy századszorra is lehullottak lassú egymásutánban a gitárra a magasba tartott kezek, ami után torz hangsugár ismét át akart szakítani egy dobhártyát. Nem túlzás azt mondani, hogy minden idők leghangosabb koncertje volt ez az életemben, füldugó nélkül úgy égett rajtam néha egy - egy megnevezhetetlen hang, hogy fizikai értelemben kavarodott fel a gyomrom a rezgéseitől.

A nagyjából négy különböző résznél, hármat egészített ki ének hang, sikoly, és mormoló massza, egynél pedig a két egymásra súlyozó gitáré volt a főszerep. Bár mondjuk ahogy mondtam, minden valamiből jött és valamibe olvadt, zúgott, vagy szakadt ki. Nehezen beazonosítható hangokkal, hanghatárokkal. Ahol néha úgy szólt az egész, mintha repedezne a világ és időnként lezuhanna a törmelék. Aztán, az utolsó tételnél az arctalan emberi hang, egy súlyos vaskorona és tükördarabok tagolta palást alól acsargott, sivító pátosszal át minden gerjedelmen, szerkezet biztosan hozva az elszállás utáni elszállások legvégső beteljesülését. Ami után ott állt ötszáz ember az elszálló füst maradékában, és azon gondolkodott, hogy vajon, hol járhatott az elmúlt két órában. Hiszen az megnevezhetetlen. Mint ahogy minden hang és magasból lehulló kéz arctalan maradt. Abból, amit nem fogsz órákig hallgatni a kocsidban, mert nem tudsz. De élőben közel két órát olyan vastagon kitölt, hogy ott nem marad fikarcnyi földi élet vákuum sem, az ziher. Szóval a Sunn O))) kultuszon a Sunn O))) megint feljebb tolta a potit, azt a rezonáló hangnyalábok, majdnem kijátszottak minket a cipőnkből, pedig tonna súllyal az arcunkon, ledermedve benne álltunk. (A képek nem a koncerten készültek.)