RockStation

NOFX - First Ditch Effort (Fat Wreck, 2016)

Családbarát punkkal bélelt hawaii ing nem kopik meg

2016. október 20. - csubeszshuriken

a2363259741_10.jpgA kaliforniai NOFX is abszolút az a punk banda, akik a műfaj dallamosabb oldalán állva, simán megkapták azt a címkét a kilencvenes évek elején, hogy abba a sorba álltak be, ahonnan még néhány elódázott lábujjköröm levágási periódus és ki is pottyannak majd. Úgyhogy csak a következetesebb, informálisabban jobban ellátott és épp ezért zeneileg is sokkal finomabban hangolt ifjúság volt az, akik igazat tudtak adni a sokat duzzogó zenekarnak. Ugyanis ezt a skatulyát ők jogosan érezték szűknek, miután 1983 óta tolják a jó öreg napocskás tarajost, amiből összes tizenhárom nagylemez született az itt és most taglalt First Ditch Effort lemezzel együtt. Ezt az új cuccot hallgatva pedig simán kijelenthetem, hogy még mesze nem kell keresni a sztori végét. Mert itt jó energiák buzognak kérem szépen.

Még akkor is, ha a frontember Fat Mike, és a színpadon őt huszonöt éve fix felállásban körülölelő másik három ős tag valóban sok, szűken azért dühös interjút adott azzal kapcsolatban az évek alatt, hogy hozzáállásuk sosem szólt a sikernek, mint inkább annak, hogy ezzel a zenével kibélelve úgy tűnik sosem fakulnak ki a színek a hawaii ingekből és miközben szólnak a dalok, az élet egy olyan megindító oldalát láthatod, ahol minden úgy tűnik azokban a pillanatokban, mintha lenne valami értelme. Ennek az indirekt megközelítésnek a dacára, vagy talán éppen ezért, ez azért mégis csak az a banda, akik anélkül adtak el a világ minden szebb és csúnyább csücskében összesen nyolc millió lemezt, hogy történelmük során bármikor is lepaktáltak volna azokkal a nagy lemezcégekkel, ahol aláírásukat olyan kövérkés kezek szignója mellett kellett volna otthagyni, amik olcsó lehúzások zsírját izzadták már sok ilyen papírra.

Az új album pedig ismét kristálytisztán csak napocskás és tarajos. Ahol még egy Six Years on Dope című szám is olyan felhőtlen és lendületes, mint a vasárnap délelőtt a vidámparkban, ahol percenként nyújt valaki színes lufikat, vagy vattacukrot feléd. A váltás után beadott dob - basszus kombináció pedig olyannyira táncba hívó, hogy szinte csalódás a túl gyorsan jövő kiállás és az újabb váltás. Ami viszont tényleg vicces, hogy az ezt követő sokkal gyorsabb Happy Father's Day bár refrénben megkapóbb, hangulatában mit sem különbözök a drogos nótától. Az első igazi nagyágyú azonban a Sid and Nancy című dal, melynek drámai háttere sem tud árnyékot vetni arra, ahogy az előtérben el van játszva ez a gyanús slágerszagot lehelő nóta. A dob és a gitár is rendkívül egyszerű, mégis hihetetlen jól húz, miközben a refrénközpontú duett dallami is hibátlanok. Ezért dühítő kicsit, hogy nem sikerült felkutatnom annak a nénikének a nevét, aki itt Fat Mike mellett rebegteti hangszálait kedvesen. Még mielőtt a billentyű hangjai és a híradó bejátszás mégis meghozzák a dal végére a témának szóló szomorkás hangulatot, ami abból az elképzelésből fakad, hogy Sid híres bilincsei Nancy Reagan kezén csattannak.nofx38070_1.jpg

Aztán persze van naiv infantilizmus, egészen technikás dobokkal, tökös pörgetésekkel és továbbra is dallam orientált gitárokkal a California Drought és az Oxy Moronic című számokban. Amik ütemben és hangulatban is jól viselik az igazi amerikai rock and roll azon hagyományait, amikre szoknyát szokás pörgetni, az amolyan elcseszett sérós iskolai bálokon. Míg az előbb említett dalban ez mellett végre felcsendül az El Hefe gitáros kezében szépen csillogó trombita, ami oly sok NOFX nótába varázsolt már extra finom életérzést korábban is. De, ha minden fontos elemet meg szeretnénk említeni, az I'm A Transvest-Lite című középtempós vallomás szentimentalizmusa és cinizmusa is alaptermészete ennek a lemeznek. Míg a leginkább pökhendi a Ditch Effort lett számomra a lemezen, ami egyben őrlőbb, erősebb is sokkal főleg a gitároknál a többi dalhoz képest. Keménykedésről viszont szó sincs, a Dead Beat Mom a maga méz énekével és humorával bármilyen feszültséget kioltana. Akár csak az azt követő két dal, amikben ismét tódul trombita és ünnepel némi billentyű. Ezzel közvetlen középtempóban és sztori elbeszélő hangvételben közeledve a lemez vége felé, ahol az utolsó számban úgy tűnik, minden negatív konzekvenciát levon a szöveg, amit le lehet vonni az életből, de mindezt a lemez közepén befigyelő I Don't Like Me Anymore refrénjéhez hasonlóan, hihetetlenül szimpatikus visszatérő soraival, gitárszólóval és az itt még egyszer belépő nénike csini kis hangjával.

Ezen a pengén összerántott kis lemezen, amiről csak először gondolod azt, hogy nem megy mélyebbre egy vasárnap délutáni rajzfilmmaratonnál. Azonban ahogy azokat is, ha megnézed még egyszer és még egyszer, mint ahogy ezt a harminchárom percet is, ha újrahallgatod, igazából rájössz, hogy a humortól a keservig, a cinizmustól a legélesebb bölcsességig minden bele van pakolva ami az élet sajátja. Ahogy pedig a rajzfilmek sem filozófiai eszmefuttatásokkal futnak, úgy itt sem fut háromnál több akkord, meg akármilyen firlefánc. Mert a kevesebb néha több. Ez az egész pedig pontosan ettől lesz szerethető és családbarát zenei forradalom. Hogy kedves, hogy kritikus, könnyed, humoros fazon, de attól, hogy azt üzenni nagyjából leszarom, még nem egy bugyuta barom. Csak van egy elképzelése arról, hogy hogyan kellene zenével minden szart túlélni ezen a világon.
4/5

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9611814049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Old Shatterhand is Dead 2017.02.25. 14:44:25

Ez egy fantasztikus lemez, fat mike zeneszerzoi kepessegei itt teljesednek ki leginkabb. Termeszetesen a legegyszerubb dal is minimum 5-6 akkordos, de ok, egye fene, igy is nagyon jo!
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum