A Franciaországból, egész pontosan Marseille-ből származó metalcore / groove metal csapat egy karcosabb, vissza-a-gyökerekhez jellegű albummal jelentkezett, ami már a kilencedik a katalógusukban.
Tegye fel a kezét, aki fel tud sorolni legalább három, jelenleg is működő francia metálzenekart – mármint a Gojirán kívül! (Rattlehead18 kolléga most nem játszik.) Ha ezt olvasod, akkor egy már megvan, ugyanis cikkünk alanya, a Dagoba is a Morbier sajt és a Citroën DS hazájából származik – csak hogy valami kellemeset idézzünk. Nos igen, Franciahon nem feltétlenül rockzenében a legerősebb. Hogy mindez az algoritmusok és a multikulti korában mennyire hátrány, illetve számít-e egyáltalán, azt nem tudhatom, de tény, hogy a Dagoba továbbra is a másod- harmadvonalban küzd, viszonylagos ismeretlenségben.
A két éve megjelent By Night album kapcsán az volt a benyomásom, hogy szélesebb közönséget próbáltak célkeresztbe venni, ami a jelek szerint nem igazán sikerült. Akkor a Napalm Records vette a szárnyai alá őket, négy videót forgattak a lemezhez, turnéztak az Infected Rain-nel, és a zene is barátságosabb volt a megszokottnál. Noha komolyabb áttörés nem jött össze, a zenekar, illetve a főnök Shawter nem adja fel. Az idei lemezt egy korábbi partnerük, a Verycords gondozza, akiknek már csak két videóra volt büdzséjük, de legalább a banda felállása nem változott. A magam részéről értékelem a kitartást, ugyanis a „zeitgeist” nem az ő stílusuknak kedvez, különösen Európában nem.
Már az előzetes dalok is arról tanúskodtak, hogy a Dagoba zenéje tömörebb, és valamivel agresszívebb lett, amit az első, ismerkedő hallgatások is megerősítettek. Itt jegyezném meg, hogy a már bő két hete megjelent Different Breed-et a szokásosnál jóval többször játszottam le. Egyfelől azért, mert nehezebben adja magát, több idő és odafigyelés kell kiismerni, meg azért is, mert jó érzés elmerülni a világában. Sokszor előfordult, hogy ez a lemez nyerte a házi „na és mit hallgassunk ma?” vetélkedőt, szóval nem csak hivatalból forgott. A felületes hallgatónak azonban nem tűnik fel a változás, ugyanis továbbra is Shawter hosszan kitartott bömbölései uralják a hangképet. Ahhoz, hogy kidomborodjanak az egyéni ízek, fülhallgató, de legalábbis nyugodt, odafigyelős műélvezet szükséges.
Ekkor lett gyanús, hogy mintha programozott dobokat hallanék. Nem is a hideg, gépies hangzásuk miatt, hiszen az nem feltétlenül probléma egy olyan bandánál, amelyik az industrial műfajjal is kacéran flörtölget. Inkább az tűnt fel, hogy valahogy „túl van csinálva” a dob: rengeteg a témaváltás, és annyi break van, mintha direkt kompenzálnának valamit. Aztán az egyik videójuk alatt, a kreditek közt olvastam, hogy Shawter egymaga írta, komponálta és vette fel a lemezt, vagyis a Dagoba is egy egyszemélyes stúdióprojekt, legalábbis lemezen. Nincs okom kételkedni abban, hogy Theo Gendron dobos mindezt majd élőben is produkálja, de lesz néhány izzasztó próba előtte.
A másik hipotézisem az volt, hogy a Different Breed egy konceptlemez. A Genes15 (kiolvasva genesis) című intróban babasírást hallunk, a dalcímekben többször is mitológiai lények tűnnek fel, és több helyütt vannak zenei átkötők és zörejes effektek is. Ezek általában arra utalnak, hogy a dalok között valamilyen kapocs van, de ezt komolyabb online oknyomozást követően sem tudom megerősíteni. A promóció amúgy is döcögős az esetükben, például az angolul nem elérhető kiadói honlapon trash metal (sic!) zenekarként mutatják be őket. De legalább leírták, hogy masszív riffek és kórusok is vannak a lemezen, hátha nem veszem észre magamtól – hurrá!
No de elég a morgásból, nem vagyok én Máris szomszéd, hehe. Szerény recenzióm ugyanis eredetileg oda futna ki, hogy hiába lett kompaktabb, lecsupaszított(abb) a Different Breed az elődjéhez képest, továbbra is úgy érzem, hogy a Dagoba többet kínál az átlag ordibálós metalcore-industrial-akármi bandáknál. Kevesebb lett a kütyü és a hangeffekt, de így is jelen van egy ködös, melankolikus hangulat, ami már korábban is a sajátjuk volt. Shawter most sem egy hangon kántálja végig a 40 percet, annyira nem, hogy a Phoenix Noir dalban még ó-ó-ózik is egy párat. Igaz mindez a zenei oldalra is, ezúttal is bátran merítettek a rokon műfajokból. A Minotaur vagy a Vega dalokban melodeath riffelést hallunk, de néha még black metalos megoldások is felbukkannak, ha nem is az ének frontján.
A lemez 8 rendes dalából többet is kiemelhetünk, de a legjobban a Phoenix Noir és a Vega tetszettek. Mindkettő egy-egy karakteres riffre épül, és az ének is ezekben a legváltozatosabb. De ha csak egy jó tiprásra vágyunk, az utolsónak elővezetett Cerberust ajánlom. A mögé illesztett Alpha már csak egy instrumentális-zongorás levezető, ráadásul csaknem 4 percben. Azt nyugodtan lehagyhatták volna, sokat nem tesz hozzá az összképhez, legfeljebb annyit, hogy „ilyen is van.”
Úgy gondolom, hogy a Dagoba nyugodtan egy lapon említhető a manapság hihetetlenül népszerű Jinjer vagy Infected Rain zenekarokkal. Ami a zenei összhatást illeti, mindenképp, sőt, a franciák muzsikája mélyebb, rétegzettebb. Azoknak ajánlom a Different Breed lemezt, akiknek fontos, hogy a súlyosabb műfajokban is meglegyen a változatosság: a zenei dinamika, az ének és a hangulatteremtés szempontjából is. Számtalan olyan csapat van, amelyik kiváló aláfestést kínál egy kis fejrázáshoz, de a Dagoba ennél magasabbra lőtte be a szintet. Ha rászánod az időt, mindez ki is tud bontakozni.
