Németország első számú arénarock csapata bő két év után jelentkezett friss nagylemezzel. A 2022-es anyagukat annak idején még az év végi toplistámra is beválogattam, így komoly elvárásokkal, ugyanakkor pozitív attitűddel közelítettem a Back With a Bang albumhoz.

A Rockstation szerkesztőségében – hogy is mondjam – nem túl népes a kommersz, dallamos rockot támogató frakció, így nem kellett közelharcot vívnom, hogy én írhassak a Kissin’ Dynamite nyolcadik nagylemezéről. A gazdagon mért előzetes dalok is ígéretesek voltak, végül július 5-én jelent meg a teljes csomag, ami egy tucatnyi dalt jelent, háromnegyed órában. A feltűnő dizájn talán az egészségesnél jobban hasonlít a legfrissebb Metallica album arculatához, de azért attól nem kell tartani, hogy az egyszeri rajongó összekeveri őket a boltban.

A zenekar főnöke Johannes Braun énekes, ő a fő dalszerző is, sőt, a produceri feladatokat is ő látta el. Ha azt is hozzáteszem, hogy a videóklipjeiket a családi vállalkozásban működő produkciós cége gyártja, a felületes szemlélő számára akár úgy is tűnhet, mintha a Kissin’ Dynamite egy one man show lenne. A valóság azonban árnyaltabb, ugyanis az egykori gimis zenekarból kinőtt banda felállása a kezdetek óta változatlan – annyira mégsem lehet zsarnok a főnök úr. A krediteket is átböngésző zene-nördök azt is észrevehették, hogy egy Anna Brunner nevű hölgy is szerepel társszerzőként; ő nem más, mint Johannes párja, egyben az Exit Eden nevű szimfo-metal supergroup egyik énekesnője.

„Ez a német zenekar nem kerülgeti a forró kását homályos koncepciókkal, ők aztán tudják, hogyan térjenek a lényegre” – mondja a promószöveg. Magam is eképpen teszek; mielőtt még a betűtípus kimerítő elemzésével fullasztanám unalomba ezt a recenziót, hallgassunk bele a Back With a Bang dalaiba!

A címadóval indul az album, ami nemcsak egy fogós arénarock himnusz (azért ez nem forradalmi az ő esetükben), de a lemez egyik legjobban kidolgozott dala is. Felütésként egy klassz riff, majd egy rövid szólóbetét még az első versszak előtt, a csúcspont pedig maga a refrén. Talán nem nagy kockázat azt tippelnem, hogy ezzel indítják majd az őszi turné koncertjeit. Ha már szóba került, ez a bizonyos turné Budapestre is eljut majd, október 8-án a Barba Negrába várják a táncos lábúakat.

A kettes My Monster még emeli is a tétet: a riffje még karakteresebb, a verze-bridge-refrén fokozás pedig nemcsak hogy kiválóan sikerült, de egyetlen hallgatás után örökre rögzül a fülünkben. Jó pár erős dal sorakozik az albumon, de talán a My Monster a legütősebb, nekem legalábbis ez a kedvencem róla. A proverbiális „három a magyar igazság” tétele Némethonban is érvényes lehet, ugyanis a lemezt indító bitang erős daltrió a Raise Your Glass nótával lesz teljes. Felemelő, pozitív téma nosztalgikus felhangokkal, amire a szöveg is ráerősít. Ebben arra emlékeznek, honnan indult a zenekar, és hogy a céljuk mindig is csak annyi (volt), hogy újra divatba hozzák a rakendrollt. Csak támogatni tudom ezt az elképzelést.

Az album felét kitevő első „sixpack” abszolút hibátlan: kellően változatos, sodróan lendületes témák követik egymást, olyan refrénekkel, amikről csak álmodhat a magamfajta dallambubus. Ha nagyon kekec akarnék lenni (elvégre mégiscsak lemezkritikát írunk, nem PR-cikket), amiatt emelnék kifogást, hogy a The Best Is Yet to Come az előző lemezük címadójának indigóval készített párja, a refrén szövegét résmentesen rá lehet énekelni a Not the End of the Road dallamára és viszont. Még az üzenete is hasonló, hiszen az „ez még nem az út vége” valamint „a java még csak most következik” nagyjából ugyanazt a gondolatot járja körbe. Legalább az alvázszámot átüthették volna – szól a bennem szunnyadó autónepper. Ejnyemár.

A B-oldalon hallható másik féltucatnyi dal valamivel halványabb, ide kevesebb mágikus pillanat jutott. A zenei világ és a barátságos hangulat ugyanúgy adott, de Johannes kevésbé ragadós refrénekkel hozakodott elő ezekben a nótákban, és a hangszeresek is inkább csak alá-alájátszanak a vokálnak. A lemez végére ismét egy lassú szám került, a címe Not a Wise Man, és megint csak azt gondolom, hogy nem volt egy bölcs dolog (hmm…) odaszerkeszteni. Feltűnően kilóg a csomagból, le is viszi a hangulatot, és a szövegében képesek arról énekelni, hogyaszongya: „én nem vagyok egy bölcs ember, de azt tudom, miről szól az élet.” Gondolom, fegyverrel kényszerítették őket, hogy tegyenek fel egy lassút is, rendben van, áldásom rá, de akkor tessék eldugni a B-oldal közepén, a végére pedig jöjjön egy partihimnusz, mint mondjuk a The Best Is Yet to Come. Vagy dobjanak be egy olyan érzelmes fél-lassút, mint a Coming Home volt az előző albumon. Morgás vége.

Ha összességében nézem, a Back With a Bang paraszthajszállal gyengébb lett, mint az elődje, de attól még igazán jó lemez. Legalább 3-4 olyan bomba van rajta (hmm…), ami a koncertjeik örökös programpontja, sőt, csúcspontja lehet. Friss hír, hogy otthon Németországban most először az eladási listák első helyéig jutottak (nem az ilyen-olyan tematikus, hanem a rendes össznépi listán), látszólag minden adott ahhoz, hogy a Kissin’ Dynamite a glam rock / arénarock műfaj vezető zenekara legyen, legalábbis a kontinensen. Rokonszenves csapat, megérdemlik a sikert, én mindenesetre drukkolok nekik. De muszáj megemlítenem, hogy a hasonló stílusban mozgó Smoking Snakes nemrég megjelent bemutatkozó albuma legalább ennyire erős lett, csak a svédek annyira underground szinten mozognak, hogy még ők sem hallottak saját magukról, hehe. De ha bejön ez a műfaj, megérnek egy kattintást.