Hogy szereted a black metalt? Ha 300 bpm-es blastbeatekkel, agresszívan acsarkodó vokálokkal és kompromisszummentes jéghideg riffhegyekkel, az Alcest nem a te zenekarod. A Neige által fémjelzett szólóprojekt szépen kinőtte magát az utóbbi években, a francia multi-instrumentalistát túlzás nélkül nevezhetjük a blackgaze egyik atyjának, azt pedig legújabb Les Chants de l'Aurore albumán is bemutatja mivel tudott kiemelkedővé válni.

A főhős alig 14 évesen álmodta meg a projektet - az első teljesértékű lemezre azért várni kellett 8 évet - de az álmodást itt szó szerint kell érteni. Neige gyerekként ugyanis elmondása szerint gyakran álmodott egy képzeletbeli tündérvilágról, teljesen új és ismeretlen színekről, formákról és hangokról. Ezek a tapasztalások ihlették az Alcest zenei irányát és ettől jobban aligha lehetne összefoglalni miről is szól a blackgaze.

Közel 5 év telt el az előző Spiritual Instinct óta, kíváncsian vártam milyen irányt vesz az új lemez, tekintve hogy elődje biztosan a legsúlyosabb Alcest albumok közé tartozik. A Les Chants de l'Aurore (A hajnali dalok) inkább a banda shoegaze oldalát domborítja ki, black metal hatásokat tényleg csak nagyon elvétve találhatunk. Az első torzított vokál például csak 15 perc után érkezik a L'Envol végén.

Ahogy a gyönyörű borító is tükrözi, ez most egy igazi nyári album, a gitárok (horzsolás helyett) már-már a Sheltert idéző módon simulnak bele gyengéden az összképbe, minden hang törékenységet, nosztalgiát és álmodozást sugároz, mintha csak a gyermekkori fotóalbumod lapozgatnád napfelkelte közben. Nekem legalábbis nagyon ezt a vibe-ot hozza végig. Persze, nem marad el az Alcest védjegy "aaa" vokál sem, néha kicsit már túlhasználtnak érzem, de ettől még hatásos.

Nehéz dalokat kiemelnem, mert tipikus egyben hallgatós album, de a keményebb pillanatokat erősítő Améthyste a maga kirobbanó tempóváltásaival az egyik kedvencemmé vált. Különösen erre a számra igaz, de egyébként az egész lemezre is illik, hogy a basszus végig nagyon szépen búg a szó legjobb értelmében. A gitárok hangképe nem igazán lóg a low-endbe, így a basszus végig markáns szerepet játszik. Winterhalter dobjátékát is csak dicsérni tudom, a pergő egyrészt fület gyönyörködtetően szól, másrészt ghost note-os technikázása végig izgalmas, mégsem érzed "szétdoboltnak" a végeredményt, organikusan él és lélegzik együtt a dalokkal.

Nem hallgatok mindennap Alcest-et, ahhoz túlságosan specifikus hangulatba kell kerülnöm, de olyankor nagyon elkap a csak rájuk jellemző melankóliával teli, léleksimogató atmoszféra. Ha nem riadsz el a felemelő melódiáktól, a metal határait feszegető irányvonaltól, ez az album neked való. Találkozunk november 20-án a Dürer Kertben!