RockStation

Amaranthe, Sonic Syndicate, Smash Into Pieces @ Barba Negra, 2016. november 15.

Magyarország - Svédország, avagy ez is király volt!

2016. november 25. - viliricsi

0amaranthe2016_03_eredmeny.jpg

Vannak, akik bojkottálják az előbandákat, én nem tartozom közéjük. Találtam a támogatott zenekarok óceánjában gyöngyöt többször is, hogy csak egy példát írjak: Amaranthe! Első két találkozásunk alkalmával a Hammerfallnak, majd a Stratovariusnak nyitottak, s lám, most ők érkeztek busznak álcázott Kampinski szállodában.

Egyébként is: a Smash Into Pieces és a Sonic Syndicate igazán megtették kötelességüket, még ha nem is voltak mórok. A S.I.P. első dalának viszonylatában kicsit csúsztam, de a következőnek - csak úgy mint később az utolsónak - címét feljegyeztem "noteszembe": Higher illetve Disaster Highway. Ma reggel teszteltem, és otthon is működtek a nóták, pedig maga az előadás igencsak show-centrikusnak bizonyult.

Azt nem tudom, mennyire volt gagyi a dobos zene ritmusára villogó álarca, de hogy következmény nélkül nem tudott volna olyan jókat csulázni, mint Lars Ulrich, az biztos. Az énekesre tekintve pedig az ember megijedt, hogy elnézte a naptárt, és tévedésből a pár nappal később esedékes Majka & Curtis bulira érkezett meg.

A dalnok szerelésén kívül semmiféle RAP-feeling nem játszott; kellemes, ultramodern rockot tolt a végig fotósoknak pózoló csapat. A stílust nagy hirtelen ott a helyszínen "Coldplay metálként" határoztam meg. Aki beléjük hallgat (ezt jól megasszondtam), tudni fogja, miért jellemzem így őket. A rappernek álcázott bárd pedig eladta az egyébként sem rossz produkciót, a dob elé behúzott képernyő szöveges videóiról tanítva nekünk a refréneket - csoda-e, ha pár dal másnap reggel ott zsibongott fülünkben?

A Sonic Syndicate-ot jóval többen ismerték, s énekelték velük szerzeményeiket. Szégyenlem magam, de én nem tartoztam közéjük, pedig viszonylag "öreg" bandáról beszélünk (2000). Nagyjából ugyanazzal az "emo" beütésű, modern rockhangzással írhatnám le őket, mint az előző csapatot. Bár ez a produkció egy hangyaizényivel kevésbé jött be, mint a Smash Into Pieces-é, de annyira nem, hogy mentesüljek az otthoni pótlás alól.

Ahogy a színpadra berobbantak Sonic-ék, egyből szöget ütött fejembe: vajon hogy fogják végig bírni ezzel ezzel az irtózatos energikussággal? Hát úgy, hogy ők az előzenekar! Nekik egy fél koncert erejéig kell csak ébren tartani az érdeklődést. Annyi élvezhető dalt meg gegget már csak sikerül egy valamire való bandának összeszedni - ezért jó elcsípni a programot az első fellépő első akkordjától kezdve.

0amaranthe2016_26_eredmeny.jpg

Hátra jöttem a keverőpultig egyik rockstation-ös kolléga elé, visszajutni már nem volt esélyem. Persze, korosodásom okán ezt nem is sajnáltam. Sokkal inkább örvendtem, hogy kedd éjszaka is sikerült megtöltenünk a Negrát, már az első zenekart is elég sokan várták. Igaz, Sonic-ék begyakoroltatták, mit kell mutatni másnap a főnökeinknek, de akkor is respect a magyar közönségnek! Legalább figyelhettem a bárpult fölé függesztett televíziót, mely rossz hírt nyomott orcmába: kettő-nullra nyertek a svédek. Azzal vigasztaltam magam: az est itteni főszereplői legalább jó kedvvel állhatnak színpadra.

Viszont egyelőre azon gondolkodtam, ha öt perccel tovább húzódnak a színpadot rejtő függöny mögül szűrődő háborús (?) zajok, én bizony agyvérzést kapok! De az "utolsó pillanatban" kibontakozott a fénybe borult színpad, hogy az Amaranthe elkezdhesse új lemezének első, egyben (tulajdonképpeni) címadó dalát, a Maximize-t, hogy azután folytassák a sort a második track-kel, a Boomeranggal. Ezt a kezdést megengedhették maguknak, hiszen a 2016-os - végre! - egy jól sikerült, s megfelelően extrém album lett, melyben ugyanúgy helyet kapnak a "kütyüzések", mint a durvább riffek, a líra és a fékevesztett száguldás.

0amaranthe2016_10_eredmeny.jpg

De mindez nem változtat azon, hogy kellemes érzések kerítettek hatalmukba, mikor harmadikként elővezették az első lemez egyik csúcsteljesítményét, a Hungert. Más részről kicsit sajnáltam, hogy már az elején ellövik - ha nem is a puskaport, hanem - az atombombát!

Elize Ryd énekesnő szokásos szertartásos módján megvált kabátjától mindjárt a buli elején (érdekes, mindenhol meleg van). Ezen a ponton vagyok kénytelen újból elsütni kedvenc beszólásomat: "a Barba Negra nem apácazárda"! Hiába, no, a "mi lányunk" felnőtt! Bár még az éneklések szünetében mutogatja nekünk a szívecskéket, s a begyorsulásoknál ezerrel pörgeti hosszú haját, ma már érett nő, és érett előadó.

A másik Amaranthe frontember, Jake ezúttal távol maradt a turnétól. (Rébuszokban ír erről fb-oldalán, állítólag fáradt.) Helyettesítésére egy kedvesen behemót, tar fickó vállalkozott. A True-ban, ahogy Elizzel énekelt, Shrek és a (még ogrévé nem változott) Fiona duettjét vizionáltam. Ezt sem rosszból írom, kiváló ének-kvalitása mellett szerénységet sugárzó, szimpatikus ember benyomását keltette az "új tag." A buli végén megköszönte, hogy elfogadtuk. Már hogy a fenébe ne tettük volna?

0amaranthe2016_68_eredmeny.jpg

Említett kollégával azt latolgattuk, ismerünk-e még olyan szimpatikus előadókat, mint akik az Amarathe-ot alkotják? Ezen lelkesedésünkön még az sem változtatott, hogy Johan Andreassen basszer a ráadás előtti monológja során kissé túlpörgette magát.

Mindent összevetve állítom, hogy ez a '16 novemberi egyértelműen az Amaranthe legütősebb budapesti vendégeskedése volt. Mondjuk nem túl nehéz ilyet állítani, hiszen vegyük csak a gigamértékkel nagyobb színpadot az eddig otthont adó Club 202-éhez képest. Nagyon sajnálom, ami a Fehérvári úti volt Wigwammel történik, hiszen második otthonomként szolgált, de koncert-házigazdaként inkább egy trió viszonylatában teljesített jól, mintsem hiperaktív, nagy létszámú csapatok vendéglátójaként.

0amaranthe2016_15_eredmeny.jpg

Az Amaranthe-legénység létszámából, ha már ide elérkeztünk, nem is annyira Jake-t, inkább a billentyűst hiányoltam most is. Egy olyan zenekarban, ahol ki tudják gazdálkodni három (!) tehermentesített énekes gázsiját (mert, ugye, jelen van még a mindenkori hörgős srác is), ott talán nem a keverő pultról kéne küldeni a bőséges effekteket, harmóniákat. Konzervatív vagyok, tudom.

Az Amaranthe olyan vállalkozás, ahol egy egész ménesnyi lóláb kilóg, de az ember mégsem tudja nem szeretni a produkciót. Ráadásul ma már - négylemezes banda lévén - egész vastag setlistet össze tudnak állítani maguknak. A szélvész Fury-t a lìrai-epikus Endlessly váltotta, mintegy esszenciáját adva: miről szól ez a különös világ. Mondjuk én a Leave Everything Behindot nem mertem volna kihagyni. Írhatnék hasonlatot, hogy ez olyan volt, mintha az AC/DC kihagyná a Highway to Hellt, meg a Europe, meg satöbbi, de nem stimmelne: ez az a dal, aminek Elize-ék szinte mindent köszönhetnek. Ezzel ismerte meg őket a világ, s bár én koránt sem vagyok a világ, de én is.

Más kötözködni való nem volt e november estén. Na, Elize hangja néha kissé le volt véve, azonban mi ez a csapatot kísérő eddigi technikai hibakavalkádhoz? De ezen kívül már tényleg minden OK volt, egyben KO - nem csak a zöld gyepen.

 

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8211997060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Savafan 2016.11.25. 10:58:45

Az Ogre énekes a Smash into Pieces énekese volt amúgy :)
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum