Ez itt nem a reklám helye, viszont a kék közösségi oldalon létezik egy Wellington-klub. De nem a híres-neves tábornok emlékének adózva, hanem annak a progresszív dallamrock zenekarénak, melyet Paksi Endre működtetett a „két” Ossian között (1994-98). Nos, a csoport most örvendezik: megszületett a „legwellingtonosabb” Ossian album!
Már a 30 éves jubileumi bulin el lett hintve: a négyesfogat „valami mást” akar. Később mindenféle kórusok szóba jöttek. Nyugalom, a kórusok és a billentyűs hangszerek (!) valóban ott lapulnak a dalokban, pimaszul, de mégis diszkréten. Talán majd még inkább előbújnak, ha ez a kísérlet most bejön.
Tudom, rettentő furcsa e szavakat, hogy kísérlet, progresszivitás, dallamrock Ossian-vonatkozásban leírni, de – kapaszkodjon meg mindenki – nagyon is helyén való szavak! Sőt, bővíthetjük a kifejezések tárházát a folkkal (!), a symphonic metallal, és akár a jó értelemben vett populáris behatásokkal.
Endréék kortyról kortyra adagolják az újfejlesztésű „rock-szérumot” közönségüknek. A címadó-indító Az Igazi Szabadság még egy A Sátán Képébenhez hasonló riffel indul, hogy azután abból is visszavegyen. Ettől még ez tipikus Ossian, habár ez a kezdés semmiképpen nem idézi az Ítéletnap vagy az Egyszer az életben albumokat. Ami már előre vetít valamit: a szöveg nem a jellemző „arcodba mondós”, inkább „megfejtős”. Megfejteni az tudja, aki megélte már az Igazi Szabadságot.
A Célszemély is minden tekintetben tipikus Ossian-téma, csak a hangszerelés „puhább”, és a szöveg is „szofisztikáltabb”, mint például a Nem kell, hogy szeressék, vagy a Haragban a világgal, noha a vers tárgya hasonló. Személy szerint nekem egyelőre ez a kedvencem az albumról, bár a későbbiek folyamán letaszíthatja majd a trónról valamelyik nehezebben befogadható tétel.
A Szerencse Angyala „Fáj a szíved, nagyon fáj” kezdetű refrénjét már ortodox „ossziánistáknak” nem ajánlom, de Wellington fanoknak jó szolgálatot tehet. Szerencsém, hogy a lemezzel való ismerkedést nem a szöveg-klippes Köd előtted, köd mögötted balladával kezdtem, mert bizony nem tudnám sem az agyonjátszott klasszikusokhoz, sem az újkori lírákhoz – Asszony feketében, A tűz jegyében stb – hasonlítani.
Szerencsére az Ébredj fel nóta segítségével visszazökkenünk a régi – vagyis az új – kerékvágásba. Sőt, az Ahol a szürkeség véget érrel egyfajta enyhén balladisztikus, folkos (!) blokk veszi kezdetét. Talán csak a Vigyázz a szívemre címet viselő, nemes értelemben vett „sláger” szakítja meg ezt a különös láncot.
A Tegnap Tüzében szövege valami nagyon ihletett pillanatban születhetett – nem idézek belőle, hallgassátok! A Szememben, mint egy tükörben szerény véleményem szerint sokkal jobban sikerült, mint a már említett másik ballada. A Harangok folk-rockja tipikus Ossian-refrénbe torkollik – hogy azért tudjuk, kik játszanak nekünk. A Végső Menedékkel pedig bezárul a kör – a másik tipikusnak mondható Paksi-szerzeménnyel ér véget a zenei utazás.
Nyilván lesznek, akik nem érzik majd jól magukat a „kiránduláson”, mert nem ezt várták. De nehogy már a zene csak egy termék legyen, hogy éppen azt kapjuk, amit (el)várunk! De talán ennek ellenpontjaként még többen lesznek, akiknek most fog leesni a tantusz Ossian-ügyben, és a továbbiakban támogatni fogják a csapatot.
Támogatni is kell, mint mindenkit, aki a jól bevált 19-re lapot húz! Éppen jókor ismerték fel a fiúk, hogy érdemes valami újba belevágni, ami ugyanakkor nagyon is védjegyes. Voltak már előjelek, talán az előző album Régi Lángja „személyében”, de most már egy szerencsés csillagzat alatt végbement, csaknem újjászületésről beszélhetünk. Ha klasszikus Ossian lemezekhez kéne hasonlítanom Az Igazi Szabadságot, az egyrészt – a vokálok végett – a Kitörés lenne, másrészt az Emberi dolgok. De ezúttal még sokkal messzebbre szállt a sas. Száz szónak is egy a vége: hallgassátok!
4.5/5
