Borongós, esős tavaszban az időjárást talán az egyik legjobban leképező műfaj a brit stílusú doom metal. Az átlag zenehallgató ezt leginkább a Paradise Lost, vagy a My Dying Bride nevével tudja összekötni, de nem feltétlenül csak Nagy-Britannia termelte ki a maga mélabús rockereit, elég, ha csak a svéd Katatoniára gondolunk. A stílus fentieknél valamivel kevésbé ismert képviselője a chicagoi Novembers Doom, akiknek április közepén jelent meg a tizedik albumuk, a Hamartia. Ezzel futottunk egy kört, hogy megtudjuk, érdemes-e adni egy esélyt nekik két zivatar között.

A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején az akkor még Laceration néven létező ND az első amerikai zenekarok között volt, akik az akkoriban lassan kimúlni látszó death-thrasht lassabb tempóra cserélték. Ebben az időben nagyjából ugyanaz történt az Atlanti-óceán mindkét partján: amivel az ND Chicagoban próbálkozott, azt a Paradise Lost Angliában, a Katatonia pedig Svédországban csiszolta tökéletesre. Míg utóbbi két zenekar mindenki számára ismert karriert futott be, köszönhetően az olyan korai klasszikusoknak, mint a Gothic vagy a Brave Murder Day, addig a Novembers Doom valahogyan a második vonalban ragadt. Az elmúlt bő húsz évben állandó tagcserék nehezítették a zenekar életét, de idén olyan történt, ami az 1995-ös első album óta soha: az előző albumhoz képest változatlan felállással vették fel az új albumot. Az előrelépés egyik akadálya, a stabilitás hiánya tehát megoldódni látszik, ilyenkor pedig nincs más hátra, mint a zenében is olyat tenni le az asztalra, amit a doomrockerek szívesen hallgatnak.

A nyitó Devil’s Light első témájától kezdve egyértelműen a heavy doom dominál a szűk egy órás albumon. Ha valakinek esetleg nem esne le rögtön, hogy miről is van szó, nem telik hosszú időbe, míg képbe kerül, konkrétan Paul Kuhr énekes első megszólalásáig fog tartani a bizonytalanság. Ettől azonnali Nick Holmes asszociációk támadnak, viszont érdekes, hogy akár egy dalon belül is a PL különféle korszakait idéző módon. Ilyen dal a Zephyr, melynek verzéje a korai, hörgősebb témákat hozza, refrénje viszont az elektronikusabb, Depeche Mode-imitátor One Second / Host környékéről érkezik. A zenében ezzel ellentétben főleg a kétlábdobos, súlyos riffekkel teli közeptempó dominál, amit csak időnként szakít meg egy lassabb, akusztikus betét. A dalok igyekeznek változatosak lenni, de talán itt van az a pont, ahol magyarázni lehet, hogy a Novembers Doom miért tart a tizedik lemezén ott, amin a PL a Shades Of Goddal, vagy a Katatonia a Viva Emptinesszel erőlködés nélkül túllépett: nincsenek húzódalok, megjegyezhető megoldások vagy bármi olyasmi a Hamartián, amitől újra a lejátszóba kerülhetne az első hallgatás után. Ez az album az alapértelmezett doom iskolapéldája, amit tulajdonképpen meg lehet hallgatni, csak éppen minek. Ezek súlyos szavaknak tűnhetnek, ugyanakkor bármilyen lemeztől elvárható, hogy legyen rajta bármi, amire vissza lehet emlékezni. Ilyen megjegyezhető momentum a legnagyobb jóindulattal is csak nyomokban van az ND albumán, egyedül a Ghost az, ami valahol megközelíti ezt a szintet. Ez pedig nemhogy a tizedik, de az első albumon is édeskevés.
Összességében tehát nincs szükség arra, hogy jelen keretek között megválaszoljuk azt, hogy miért tartanak ott a chicagoi srácok, ahol. Ezt ők megtették ők maguk azzal, hogy megírták ezt a dalcsokrot. Félreértés ne essék, korrektül összerakott anyagról van szó, csakhogy ennél jóval több kell az árnyékból történő előrelépéshez. De meglehet, hogy az árnyék a megfelelő hely a Novembers Doomnak. (2.5/5)