RockStation

Danzig - Black Laden Crown (Evillive, 2017)

Ott van, de még sincs ott. A varázslat lényege ez...

2017. június 02. - csubeszshuriken

danzig-new-album-2017-cover.jpgLehet most egyszerre csapnátok a 'hülyegyerek' nyakast vizes tenyérrel, de szerintem a valaha megírt egyik legjobb dal az Anything. Persze csakis szűken, kizárólag Danzig históriájára visszatekintve. Forrón hívó szó, égető vallomás. Akár csak Elvis Presley barátunk előadásában az It's Midnight. Hozzá hasonlítani Glenn Danzig énektudását pedig csak a király hiúságát legyezgethetné, ha túlélte volna önmagát. Ugyanis a mi bársonyhangú, sötét romantikát vonyító farkasunk sokkal jobb énekes, mint a kirakat Amerika legfényesebb csillaga bármikor is volt. Pedig hősünk az egyik hősének pont a királyt tartja. Én meg csak remélni tudom, hogy a lassú öngyilkosság, mint öröklött betegség nem szivárog át a Danzig mitológiába és mondjuk gyógyszerek helyett akár szar lemezekkel nem gyilkolja majd le a legendát. Mert az új lemez első publikus dala azért elég ijesztő volt...

Hiszen Danzig históriáját nem lehet csakis szűken nézni. Az tudniillik tág, mint a legszentebb karnevál, vagyis a tűznyelvű pokol orbitális kapuja. Olyan előzményekkel, mint az első négy Misfits album és persze a három Samhain lemez. Ami kriptapunkra vette az amerikai rock and roll figurát és ezzel zsebre is tette a nyolcvanas évek egyik felét. Ezekben az időkben azonban az is kiderült, hogy habár Glenn hangja bársony, emberi természetének valódi mivolta mégis érdes. Ennek ellenére viszont, a végül önmagáról elnevezett harmadik zenekar sem törte meg felemelkedésének ívét. A trón tovább épült. S habár a leginkább klasszikus első négy lemez után John Christ is kiszállt a bandából, a tagcserék időszakában még mindig tudtak elképesztő lemezek készülni. Nekem például a 6:66 Satan's Child ezek közül denevérszarral teli, de toronymagas kedvencem. A hanyatlás pedig ezután sem következett be, mert mire az előbújhatott volna a függöny mögül, megjött Tommy Viktor és később Johnny Kelly, aztán nem is maradt több kérdés. Lett szufla. A Deth Red Sabaoth lemezt még mindig erősnek éreztem. Simán volt reneszánsz.

Viszont az azutáni időszak és főleg az elmúlt három év bizony szülte a bizonytalanságot, mint Rosemary kisasszony a könyv végén a kisördögöt. Lebegtetések, időpontok és aztán nagy csöndek. Az új album úgy tűnt, hogy nem nagyon akar összeállni. Amire a sokáig várt és néha már nem is remélt első publikus dal aztán csak ráfejelt egyet. Mármint a bizonytalanságra. Mert valahogy a Devil on Hwy 9 sem akart összeállni. Elsősorban az ének miatt nem. Az ugyanis fakónak tűnt, mint Edward király állítólagos lova abban a versben. kérem.

danzig_2015.jpg

Egy lemezt viszont az elejétől a végéig kell meghallgatni ahhoz, hogy a teljes kép kitárulkozása lehetőséget adjon a vélemény megformálásra, így én is továbbpörgetném a filmet az előzetes félelmek részről, a megjelenést követő első percekhez, amikor is az új Black Laden Crown címadó dala felcsendült a lejátszómban a maga hat percével. Amiből egyből kiderült, hogy habár a hosszú bevezető ismétlődő gitártémája kellőképpen temetésszagú, a belépő énekre ettől viszont még nem kell a könnyes rögöket dobálni. Az ugyanis borzongatóan stílusos a maga koporsókísérő komorságával. Nem tudom élőben mennyit bír majd ebből elvinni Glenn a rajongóknak, de ebben a számban Tommy sipító gitárja mellett nagyon is magasan van a mély tónus szintügyileg. Egyedül a dob ami olyan, mint a kezdő sulizenekar első próbálkozásaiban. Van amit már stabilan hoz, de a váltásokat még nem meri megkockáztatni. A következő Eyes Ripping Fire című dalból pedig szintén ez az, ami rettentően hiányzik. Egy kreatív és jól kikevert dobtéma. Meg a refrénnél az erő a hangból. Amiért kár, mert a nyitó gitárdallam hibátlanul odapakolja tíz másodperc alatt a szám fogós atmoszféráját. Míg a Last Ride inkább az énektől alattomos kígyó átlépegető, és a hangszerek hoznak olyan alapot, amit szerintem nagyon hamar benő a fű és emlékezni se fog rá senki. Azt, hogy több dobossal vették fel az anyagot és a bőröknek nem igazán volt gazdája, nagyon lehet érezni végig. A lemez ezen részét pedig a produceri munka is hanyagolta. Hiába Joey Castillo és Johnny Kelly két - két számban. Összecsapott. Frontemberünk pedig, bár hosszú ideig zenéltek együtt, mégsem lett egy Chuck Biscuits. De azért a kettes, a négyes és a hetes számban odaült. Ez pedig sok helyen a folytonosság rovására ment. Minthogy a stúdiómunka nem egy falat volt, így a számok hangzása, keverése sem egységes.

Szóval az egész nagyon kettős. Mert közben meg a The Witching Hour még mindig az a dal, amivel simán megkérném a nyugati boszorkány kezét, pedig olyan családban nőttem fel, ha kimondtam amit az iskolában tanultam, engem is a Bibliával vágtak mindjárt szájon. Ahogy olasz családban talán a kicsi Glenn is azzal kapott, mikor Lugosi Béla ragadós fényképét megtalálták az alsógatyájában. Aki amúgy talán szintén csípte volna az album ötödik dalát. Ami elég lassú és kellőképpen romantikus ahhoz, hogy sminkben és feketében is lehessen szeretni egy barna párnán elpihenve. Ha ugyanis Danzig a komfortzónáján belül marad, teljesen puha még az a bársony, amit orálisan párologtat a ráragyogó örök holdfényben. Hogy a gitártémák milyen arányban íródtak a Prong frontember és az önkéntes képregényhős által, azt nem tudom, de én azokba semmiképpen sem tudnék belekötni. Ezen a téren a But a Nightmare is érzi amit kell. A Danzig számok mindig is a klasszikus alapokból építkeztek és minden hirtelen húzás nélkül hozták a jó húzótémákat. A Blackness Falls szinte westernfilm ízű gitárjai  ezért még mindig szórakoztattak. Poros déli hangulat. Csizmára vágó csörgőkígyó, életmentő büdös veszkó. Így valóban a Devil on Hwy 9 és a Skulls & Daisies maradtak csak középszerű tételek számomra. Talán az utolsó Pull the Sun is az, de ez még kellett nekem. Igazi sötét Elvis / hard rock himnusz a szentimentálisabb fajtából. Egy nagypofájú, de törékeny lélektől. Túltolt, klisés szólóval. Nagyjából ahogy a suliban is tanítják a rockzenét. Vegyjelhez hű összetételben. Mint az élet legelemibb eleme.

Összegzésül pedig azt jegyezném meg, hogy az nem lehet véletlen, hogy Glenn Danzig személyéért még egy olyan nagy banda is rajongani tud, akik kilencvenkilenc százalékban csak magukért rajonganak. Mert ahogy Tony Montana egy filmben egyszer azt mondta, hogy ő akkor is igazat mond, mikor hazudik, úgy Danzig mester is mondhatná, hogy a lemezei akkor is pengék, mikor nem azok. Nem hazudna vele. Ez a lemez szerintem sem virtuóz, de ha belegondolok az előző lemezek sem voltak azok. Alaptémákból építkezik, de körüllengi egy varázslatos hangulat, ami a hiányosságokat képes lett eltünteti. Mert tény, hogy azok bőven vannak. De az egész mégis attól varázslatos, hogy tud olyan lenni, mintha nem is lennének. Ezért csodálja a varázslót - ahogy kezdtem ezt a bekezdést - maga a Metallica is. Ugyanis ők ezt sajnos nem tudják megcsinálni. Talán több mágusokról szóló képregény kellett volna éjszaka a párnák alá. Talán csókot kellett volna ígérni az ördögnek, mint az Anything. Talán többet kellett volna játszani Lucifer nevével az albumcímeknél. Ki tudja? Danzig lehet...

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8812559143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum