Egy szombat este az Akácfa utcában. Ha ismered a belvárost, nyilván látod is magad előtt az egészet. Nyolc óra után, mikor már csak araszolni tudsz. A tömeg az önfeledés erős igényével szakadatlanul cirkulál. Mindig szemből jönnek. Már nem hallod a csendet. James Chang viszont ott beszélget a Robot bejáratától jobbra. Balra Andrew Hurley békésen nézelődik. Ebből pedig már abszolút lejött, hogy végül mégis csak jó helyen vagyok. Ugyanis a tavalyi megjelenés környékén csak kis reményekkel szívtam rá a lukas fogamra, hogy a SECT azért valahogy jusson már el Budapestig.

A két országot is képviselő öt tagú zenekar múlt szombaton viszont tényleg idelátogatott. Európa turnéjuk keretében, ahol egy olyan zenekarral léptek most fel estéről-estére, akiket már csak azért is szerencsések vagyunk, hogy láthattunk, mert ők egy hosszú csend után döntöttek úgy, hogy újra együtt akarnak zenélni. Így klasszikus, Burn the Idol of the White Messiah című lemezük dalai szintén hozzátudtak tenni ehhez a szűkkörű, de penge estéhez. Az említett Andrew Hurley egyébként a Racetraitor dobosa is, szóval valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a két banda együtt tudott turnézni.

Gondoltam, hogy nem leszünk sokan. Ez másik hardcore. Ahol fontosak és erősek a szavak. Éppen ezért zavarba ejtőek is lehetnek. Ahol elhangzanak, ott gondolkodni kell. Akik nem szoktak, azoknak itt simán eszükbe juthat, hogy nem szoktak. Vagy nem jól szoktak. A tükör meg ugye félelmetes. Az elvek és a fegyelem ugyanilyen téma. Akiben nincs olyan iránytű, amihez következetesen tartja magát, azt el is bizonytalaníthatja, ha olyat lát, akiben van. Ráadásul sör meg nincs. Sörhimnusz sincs. De akkor mi a fasz van?

Szóval csalódott is lehettem volna mikor azt láttam, hogy húsz ember előtt készülődött a Racetraitor, de aztán arra gondoltam, hogy jól van ez így. Ide piszkosul nem hiányzik a dülöngélő, de közben melldöngető, suttyó hozzáállás. Az egy másik buli. Mi meg itt vagyunk. Vagyis voltunk. Egy olyan album megjelenése után tizenkilenc évvel, ami az egyetlen nagylemez maradt a Chicago városából induló Racetraitor eddig lezajlott történetében. Meghatározó munka. Zenei és tartalmi értelemben is kiegészítve a kilencvenes évek végének azon hardcore vonalát, ahol a sXe kultúra második generációja kemény kiábrándultságban köpte a kritikus szavakat a politikától lázas társadalmakra. Chokehold, Trial, Outspoken és Racetraitor. Meg a Burn the Idol of the White Messiah lemez. Az üzenetértékű cucc, aminek dalai a koncert gerincét is alkották. Ahol a zenekar hangsúlyozta, főleg azért akartak újra együtt játszani, mert a szavak amiket akkor elmondtak, most szintén nagyon fontossá váltak. Az államok politikája nem várt fordulatot vett. A jelen, amiben élünk, sokkal ijesztőbb mint korábban bármikor. Az államok határain kívül is. A zenéjük pedig erre reagál. Csalódást nem okozva tolták a kíméletlenül lesújtó negyedeket, ahol persze aztán őrültig szaladt a tempó. Nem mondom, hogy nem volt benne a hangzásban az a klasszikus hiba, mikor kevesebbet hallunk a gitárokból - amik amúgy a sztenderdektől jól eltérő technikás témákat toltak - de az egész lendülete végül hagyott szemet hunyni ez felett. Az új EP egyik száma is tökéletesen illeszkedett a régi dalokhoz. Gyilkos üzenethez, megállíthatatlan erőkhöz. Kétszáz százalékos recept. Gyorsabb és leszakít. Nincs olyan, hogy ne működjön.

Ha pedig már szóba került a kilencvenes évek vegan straight edge mozgalma, akkor nyilván bevillan az Earth Crisis neve is. Mikor Scott Crouse is odabiccent a Robot bejáratnál. Aki most a SECT tagja. Akár csak Ian Edwards. Bár korábban mind a ketten az Earth Crisis soraiban tolták. Velük azonban nem lehet vége annak a felsorolásnak, ahol sorban állnak az olyan nevek, amik számomra tök fontos kedvencek soraiban alkottak. Mint például Chris Colohan. Cursed, Left For Dead és Countdown to Oblivion. Meg James Chang. Catharsis és Undying. Szóval az oké, hogy hanyatt esni nem kell. Mert ezek a srácok tök olyanok, mint te meg én. Azonban amit eddig az asztalra leraktak ebben a műfajban, annak komoly súlya van. Erre pedig rádobták még tavaly az első SECT anyagot, tíz természetesen tökéletes számmal. Amiből talán egyet nem játszottak el. Hogy a tömör fél órába két új tétel is beleférjen. Az a tömör fél óra pedig példás magatartásról tanúskodott. Hitehagyott hangulatú témákat kísérő dühös pergetés! Meg újfent fontos szavak. Amiket nem körülrajongani, hanem követni kellene. Vagy lógni tőlük a klub plafonjáról is, hogy az a szar ki tudjon szaladni belőlünk is valamennyire időre. De nem lógtunk. Az energia viszont megvolt hozzá. Csupán be kell lakni még a Robotot. Meg ez egy első találkozás volt a hazai közönséggel. Ott mindig nehezebb átlépni a határt. Ettől függetlenül azonban úgy éreztem mindannyian szerettük ami történt a kis színpadon. A banda pedig egyértelműen kész volt meghalni.

Az pedig - bár ahogy mondtam nem kell hasra esni - nagyon szimpatikus gesztus, hogy a buli után a merch pultnál mindkét banda tagjai szinte mindenkitől elköszöntek és megköszönték, hogy eljöttem, eljöttünk. Tudom nem írok le semmi ujjat annak, aki ezeket a bulikat látogatja, mégis le kell írnom, mert ettől a kedvességtől és alázattól igazán hiteles ez az egész. Ettől van közel. Ezért jössz. Ezért jöttem. Ezért tiszteled. De mint mondtam, ez másik hardcore. Itt az is van mögé pakolva, amit látok és hallok. Nekem biztosan ez volt az év egyik fontos hazai bulija. Ahol amúgy talán pont az jelentett sokat, hogy nem voltunk sokan. Ha érted mire gondolok...

                                                  ( A képek nem a helyszínen készültek.)