Klassz volt látni persze, ahogy a Suicidal zászló alá beült az utolsó turnén dobolni. Mint ahogy annak is megvolt a hírértéke, hogy Glenn Danzig komoly kis formája mögött még az ő tehetségét is elbírta a színpad, ahol végül a Last Caress velük együtt csendülhetett fel. Mégis az az érzésem, hogy mióta a Slayer anyahajón megkapta a kényszerfelszállási parancsot, Dave Lombardo nem nagyon találja a helyét. Mondjuk, ha a földön végre beállnának az ideális állapotok, ahol minden nap koncentrálhatnánk közösen egy félbevágott almára, ami épp egyenletesen lebarnul, miközben ez semmilyen zsebkataklizmát senkinek nem okoz, talán ő is passzolhatott volna, mikor invitálták megkerülni a haknihorizontot megint. Bár lehet mindez annyira nem is fontos. Hiszen végül így is hazaért a mester egy saját elképzeléshez. Ami most Dead Cross néven fut és mindenképpen jobb, mint a több.

Számomra pedig mindez nem is attól lett elsősorban figyelemre méltó, hogy időközben a projekt fel tudta szippantani az instabil laboratóriumi kísérletek képződményeit szériában szállító munkamániás Mike Patton vegytiszta zsenijét. Hanem, hogy mindebben the Locust és Retox tagok is részt érdemeltek már bőven az előtt, hogy ez az állat. Justin Pearson és Mike Crain ugyanis eddig csak olyan tébolyult produkciókat hoztak bandáikkal létre, ahol a szerzemények száma, amikben egy számon belül mindenki egy másik számot játszott, nem volt kevés. Az erős stimulánsok tiltólistájára pedig csak azért nem kerültek fel, mert az ellenőrzőszervek rovarszerű szimatjai valószínűleg nem rendelkeznek még olyan erős idegrendszerrel, ami a rádión túl is képes befogni a világot.

Szóval aki ezután azt gondolta, hogy olyan komfortos dolgokba hajthatja majd a fejét, mint egy takaros pandamama lágy öle, az tolja ki az észlelése maradékát a húgyköves porcelánba és tömködje vissza a fejébe szépen a száján át, mert úgy tűnik, hogy azt eddig a végbelében tartotta, csúnya vak rabságban. Ezek a srácok ugyanis a kvalitásaik felének mesterséges eltávolítása és egy állatkerti altatólövedék után is tudnának olyasmi számokat írni, mint a Seizure and Desist. Vagyis egy piros gombbal felszorzott fénysebességű Faith No More bogarat, ami az első váltás után, még röptében változik át. Közepes erősségű mutánssá. Aki azonban mindig is hitt Mike Patton hangjában, az már így kezdésnek is magához szoríthatja a díszpárnát. A dobverőktől megzavarodott fültanúknak úgy is szüksége lesz egy kézzelfogható támaszra. Ahogy az Idiopathic sem arra kér, hogy maradj még egy kicsit nyugodt. Az instant krízisek óceánja itt leginkább a középtempós részeknél kapott el. Érezhető, hogy az elkészítésnél megint nem a könnyű emészthetőség volt a cél. A besikított Chucky baba hangokért pedig majd Yasuko Onaki adja át a különdíjat az Ipecac kiadó évzáró buliján.

Bár az Obedience School és a Shillelagh az ő kis gombahaját sem kócolnák össze. Hiába Lombardo és a két gitáros srác, akik összehozták ezt a bandát, mégis olyan ez a két dal, mintha háromakkordos, egyszerűbb természetük végett nem férhettek volna fel az utolsó Faith No More lemezre. Ott váltottak volna ki belőlem döbbenetet. Itt viszont inkább ütköztek az elvárásaimmal. A dolgok azonban kezdtek jobbra fordulni, mikor a felépítésében is hasonló három nóta - Divine Filth, Grave Slave, The Future Has Been Cancelled - a zizzent vihargitárjaival és a patentpontos, faszán felpörgetett ütemtervével azért ki tudták csipkézni még azt az elcsépelt punk sztenderdet. Mike Patton hangjának ezer arca pedig természetesen a cyber crossover világával is tökéletes harmóniában van. Elméjének labirintus szerű kivetülését az énekben viszont főleg a Gag Reflex és a Church of the Motherfuckers című dalokban mutatja meg. Amik mondjuk két nagyon bizarr középtempóval, majd a totális és az elringató őrülettel biztosítanak kellően rideg erőteret mindehhez. Most kisfiús angyal volt a hangja, amiből mindig az jön le, hogy végül felnőtt lett az Omen gyerek.

Miközben a dobokkal duzzasztott dominancia mellett vannak beazonosíthatatlan hangok. Amikkel kapcsolatos elképzeléseim, hogy a gitárok felől jönnek, csupán hipotetikusak. Mert joggal sejtem, hogy effektek és más kütyük is lehetnek. Hiszen a Dead Cross négyesének közös kórlapján szereplő előzményekből - például Fantômas is - ez simán kikövetkeztethető. Mint ahogy az is, hogy semmilyen elvárásnak nem fognak és nem is akarnak majd megfelelni ebben a huszonhét percben. Ez pedig szerintem pontosan hozta azt, ami a tökéletes kompromisszum-mentességből egyenesen következik. Méghozzá, hogy lettek olyan tételek, amiktől engem is kirázott a hideg. Meg olyanok is, amik talán csak bennük válnak majd maradandóvá, hogy együtt tolhatták fel őket. Párszor azonban meg kell még hallgatni. A Lugosi Béla's Dead című Bauhaus feldolgozás kapcsán viszont így is majdnem írtam négy illatos, szerelmes levelet. Amit csak azért nem tettem meg, mert egyszer már nagyot csalódtam, mikor Miss Röfi se válaszolt.