Folytatjuk pár mondatos lemezismertetőnket, ahol pár kevésbé szem előtt lévő bandán keresztül mutatjuk be az underground legmélyebb bugyrait. A szelektálás szubjektív dolog, az értékelés még inkább, így ha az olvasottaktól úgy érzed, hogy Apu jeges verejtéke lennél, esetleg Apu fortyogó epéje, hát magadra vess. Viszont ez egy remek lehetőség arra, hogy szétnézzetek, mi rejlik a felszín alatt. Bízunk benne, hogy találtok kedvetekre való muzsikát!
INVSN - Beautiful Stories /Dine Alone Records/
A Refused vezér által több mint egy évtizede életre hívott kísérleti formációja a kezdeti döcögős tempó után sem vált hiperaktívvá, de az első INVSN-ként kiadott anyaguk egyből nagy kedvenc lett, amit az A38-as fellépésük tett még inkább etalonná. Eltelt 4 év, és a semmiből villámcsapásként érkezett a Beautiful Stories, ami első hallgatás után máris az év egyik legnagyobb kedvencévé avanzsált nálam. Azóta letehetetlen, mióta csak a lemezt nyitó Immer Zu belemászott a hallójárataimba, és eluralta elmém minden zugát. Nagy változás nem történt, ugyanaz a csodálatos utazás vár minden hallgatóra, mint a Razor & Tie idején, csak még kiforrottabb, még fülbemászóbb. Ami változás, az talán Dennis Lyxzén háttérbe vonulása Christina Karlsson javára, aki csodás hangjával újabb dimenziókat nyit az INVSN számára. Mivel a turné ezúttal nem érinti hazánkat, így berlini koncertbeszámolóra készülhet az, akit ez érdekel, addig meg lehet a végtelenségig pörgetni ezt a 7 tracket. Megunhatatlan! 5/5
All Pigs Must Die - Hostage Animal /Southern Lord Records/
A szupergroupok többnyire egyet jelentenek a csalódással, és már eleve úgy áll hozzá az ember, hogy az elvárásai is az egekben, így aztán kevés formáció képes igazán eladni termékét pusztán a névsor által, viszont az All Pigs Must Die zenészei olyan alapokat hoztak anyabandáiktól, olyan elemi brutalitás, düh és frusztráltság veti szét, ami jelentéktelenné teszi a szupergroup jelzőt. Az All Pigs Must Die egy zenekar, nem egy termék. Nem akar több lenni, mint pár magasan képzett zenész játszótere, ahol főleg a The Hope Conspiracy-ből ismert Kevin Baker főszereplésével mondják el véleményüket a világ dolgairól, és kétségünk ne legyen afelől, hogy a végére nem kapunk paranoiás rohamokat. Az eddigi két megjelenésük sem volt fáklyás menet, viszont amit felhánytak a Hostage Animalra, az minden eddigi brutalitást felülmúl. Már a lemezt útjára indító címadó dal is olyan elánnal áramlik elő a hangfalakból, hogy ha állsz, leülsz, ha ülsz, akkor kapaszkodsz. Az intenzitás később sem hanyatlik, rágja be magát, belülről bomlaszt, a Meditation of Violencre már azt sem tudod, melyik bolygón vagy. Ha Daenerys viharban született, akkor az A.P.M.D. legénysége egy ötös erősségű hurrikán és egy pusztító tsunami egyéjszakás kalandjából fogant. Ben Koller (Converge, Mutoid Man) a szart is kicsépeli a dobcuccból, a jelenlegi dobos generáció egyik legnagyobbja itt sem fogja vissza magát, Kurt Balou a Converge-dzsel párhuzamosan a legjobb producerré vált, elképesztően erős anyagok jönnek ki a kezei közül. Az egyetlen ok, hogy erre nem adok maximumot, pedig bőven megérdemelné az azért van, mert hihetetlenül sok áthallást érzek a Black Breath muzsikájával, és ha ezt most ők adják ki, kevésbé lennék meglepve. Hihetetlen erős és intenzív anyag a Hostage Animal, kihagyhatatlan! 4,5/5
Horisont - About Time /Century Media Records/
A klasszikus rockban utazó svéd csapat idei lemeze ugyanazt a gigantikus vállalást hozza tök simán, aminek célja a régmúlt aktualizálása modern formában, vintage hangzással, bajszokkal, Orange erdőkkel, virágos domboldalakkal. Trapéznadrág, széles terpesz, szaténing, húrtépés, ikerszólók, és egy olyan énekes, aki Révész Sanyit is bármikor zárójelbe teszi. 2017-ben a Horisont az egyik leghitelesebb, legautentikusabb múltba révedés, amiben részünk lehet, az About Time pedig magas szinten képes interpretálni az idősebb generáció klasszikus zenék iránti olthatatlan szenvedélyét. Túl bő lére nem ereszthetem ezt az ajánlást, inkább hallgass bele, és döntsd el magad, mennyire akarod, hogy a pofaszakállad egy óra alatt a földet érje. 4,5/5
Night Sins - Dancing Chrome /Funeral Party Records/
A philadelphiai dark/goth/post-punk banda már kimutatta a foga fehérjét, amikor a New Grave-vel leküldött minket kilenc láb mélyre 5 évvel ezelőtt. Ezt nagy hirtelen követte a To London or the Lake, hasonló színvonalon. Azonban az akkori, tradicionálisabb poszt-punk vonalat erősen felhígították dobgépekkel, lezsereb témákkal, amik kevésbé nyomasztanak, és ez ugyan előnyére nem válik, viszont az önismétlés bélyege sem kerül homlokukra. A melankolikus atmoszféra ugyan megmaradt, viszont az elektronikus kütyük eluralják a lemez egészét, háttérbe szorítva a nyers dobsoundot és az eddig klasszikusan megszólaló basszusokat. Slágeresebb témáival hamarabb lesz a lejátszók kedvence, viszont ez a szavatosságán is érződik. Nem tudom miért jut nekem minden dark goth elektro bandáról a Depeche Mode az eszembe, de hallva a Daisy Chaint ugyan tegye már fel a kezét az, aki nem ugyanazt hallja! A '80-as évek szintipop/darkwave világa ott él és lélegzik a Dancing Chrome egészén, Kyle Kimball torka mintadarabja a darkr/goth világ énekes prototípusának, és Wesley Eisolddal egyetemben - aki a Give Up The Ghost/American Nightmare hardcore banda frontembereként kereste boldogulását e műfajban a Cold Cave életre hívásával - szintén egy hardcore brigád éléről ( Salvation ) vágott bele a sírásásba. Véletlen talán? Nem hinném! Minden hardcore énekesre ez a sors vár! A Dancing Chrome meg úgy kurva szórakoztató, ahogy van! 4/5
Ne dőlj hátra, még nincs vége! Stay Tuned!
