Január eleje hagyományosan uborkaszezon a friss megjelenések terén, hogy rögtön egy közhellyel indítsunk. Persze mire átgondolnánk, hogy akkor mit is hallgassunk, addigra jó eséllyel beesik valami, amiről elsőre nem is feltétlenül gondolnánk, hogy bármilyen szempontból érdekes lehet. Az évkezdést ezúttal a svéd black metalosok vállalták (és persze a C.O.C.). Először a Shining kissé jellegtelen, de hallgatható tizedik lemeze jött ki, majd jelen írásunk tárgya, a Watain lassan öt éve esedékes új albuma. Spoilerként a konklúzió: a trve arcok nyugodtan kattintsanak.

Öt év hosszú idő, elég ahhoz, hogy komplett stílusok váljanak menőből kínossá. Több megoldás van erre a problémára: lehet kísérletezni, hátha bejön (Morbid Angel), lehet magasról tenni az elvárásokra (Darkthrone), és persze lehet ragaszkodni ahhoz, ami működik (számtalan példa van, a Motörheadtól a Cannibal Corpseig). A Trident Wolf Eclipse az utóbbi iskolapéldája, mondjuk nem is vártunk mást az oldschool BM egyik oszlopától. A Watain nem alkuszik, a nyolcdalos anyag különösebb gond nélkül illeszthető bármelyik korábbihoz, vagy éppen húszéves norvég lemezek mellé, legfeljebb az fog feltűnni, hogy jobban szól, mint mondjuk az Yggdrasil.

Az előzetesen megismerhető Nuclear Alchemy nyitódalkent három percben megmutat mindent, amiről a trió szól, az utána következő bő félóra legfeljebb árnyalatokat tesz az összképhez. Itt nyoma sincs akusztikus bevezetőnek, poszt-akárminek, csak klasszikus black-thrash, néha kevés blastbeattel, hogy azért mégiscsak érezzük, hogy nem egy elveszett demót hallgatunk '91-ből. Itt-ott becsúszik egy középtempó, de a hatások nyilvánvalóak. A korai Mayhem/Darkthrone mellett erős a germán thrash vonal, a Sodom/Kreator úgy is felismerhető, hogy harminc éve hallottam utoljára az Obsessed By Crueltyt. A nyitódal Kerry King inspirálta szólója, vagy a Sacred Damnation szolíd szintiszőnyege apró utalás, utóbbit szerencsére nem erőltetik, így is bőven elegen használják.
A Trident Wolf Eclipse tehát mindent tud, ami elvárható egy trve-nak pozícionált zenekartól, de ami az előnye, az a hátránya is. A rajongók nyilván el fognak olvadni tőle, de az átlagos rocker semmi olyannal nem szembesül, amit nem hallott volna korábban, ráadásul sokszor. Többször végighallgatva az anyagot egyre világosabbá vált, hogy mi a különbség az elsővonalas zenekarok és a Watain között: míg mondjuk az Esoteric Warfare vagy az Arctic Thunder minden szempontból kortárs anyaga volt egy régi kedvencnek, addig a Trident... felmondja a kötelezőt - tegyük hozzá, hibátlanul -, de az égvilágon semmit nem tesz hozzá ahhoz. Ettől persze nem lesz unalmas, vagy kellemetlen hallgatnivaló, de azon is csodálkoznék, ha az év végi listákon megjelenne. Azt viszont el tudom képzelni, hogy koncerten akár jó is lehet egy időutazásra, szóval akik erre fogékonyak, mindenképpen tegyenek egy próbát.