Chelsea Wolfe aktualitását tűrhetően megmutatta a csütörtök kora este az A38 felé kígyózók sora. A megszokott arcok mellett csipkébe és fekete rúzsba öltözött goth lányok, barátnőjüket kísérő, informatikusnak tűnő figurák és Black Sabbath pólós öregedő rockerek sétáltak a hajó felé, ami nem rossz teljesítmény egy átlagos hétköznapon. Na persze, mi, akik kíváncsiak voltunk arra, hogy a Hiss Spun dalai olyan erősek-e élőben is, mint lemezen, tisztában voltunk azzal, hogy Miss Wolfe minden, csak nem hétköznapi.
Az előzenekar nem mindig hálás szerepét ezúttal a belga Brutus nyerte meg. Valahogy az előzenekarokkal szemben ambivalensek az érzéseim, egyrészt, mert sokszor a kiadó vagy a menedzsment által favorizált, de nem feltétlenül emlékezetes produkció kapja ezt a szerepet, ugyanakkor számtalan példa van arra a rocktörténetben, amikor az előzenekar végül ellopta a showt (1990-es Nirvana / Mudhoney turné…), és igazán figyelemre méltót alkot. A leuveni power trióról korábban sosem hallottam, így jó alkalomnak tűnt élőben ismerkedni velük. A fő csapásirány a – mostanában meglehetősen divatos – posztrock / shoegaze, de mentségükre legyen mondva, hogy annyi egyéniséget visznek a dalokba, hogy ez nem válik irritálóvá. Ahol mondjuk a Deafheaven a blastbeatek felé kanyarodik, ott a Brutus az amerikai hardcore / noise rock (Black Flag, Neurosis korai dolgai) irányában indul el, néhol már-már a slágeresség határán táncolva. A műsor végére bő háromnegyedház bólogatta a belgákat, teljesen megérdemelten.
Chelsea Wolfe és zenekar színpadra lépésének idejére már szinte teljesen megtelt a terem. A koncert előtti napokban néha elgondolkodtam azon, hogy mennyire fognak csak a legutolsó, a kritikusok által agyonrajongott Hiss Spun dalaira koncentrálni, vagy van-e esélye annak, hogy a nagy slágerek mellett előkerülnek régebbi kedvencek is. (A dilemmát ugye feloldaná a setlist előzetes megtekintése, de az meg a spontaneitást öli meg, szóval szóba sem került.) A Carrion Flowers egyrészt tökéletes kezdés volt, másrészt úgy tűnt, választ ad a fenti kérdésre, de az Abyss lemez slágere után dominánsan az új album dalai jöttek.
Úgy tűnik, hogy a koncert kulcsszava ezúttal az ambivalencia. Így tudom jellemezni a legjobban azt, hogy Wolfe és kísérői tettek-vettek a színpadon. A vizualitás kimerült a fényekkel való játékban, ami néha valóban jól kiemelte a dalok bizarr, nem-evilági stílusát, időnként viszont olyan érzést keltett, mintha a produkció némely elemének elrejtése lenne a célja. Adva van ugyanis egy remekül összerakott anyag, amit a közönség imád, az előadó átél, mégis itt-ott az univerzális profizmus jeleit mutatja, az egyediség zárójelben hagyásával. Nyilván nem lehet mindenhol minden egyedi, de ezen az estén nem éreztem, hogy IDE érkezett volna a zenekar, sokkal inkább azt, hogy lényegében BÁRHOL lehetnénk, ugyanezt kapnánk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lettek volna csúcspontok a bő hetven percben. A középtájon beillesztett Feral Love / Particle Flux kombó ilyen volt, az utóbbi lüktetése csodálatosan rakta a helyére az előbbi darkwaves súlyosságát. A záró Scrape előtt Chelsea lerakott gitárja pedig valóban azt jelezte, hogy ennyi volt. A világítás felkapcsolásával együtt azon kaptam magam, hogy beszippantott a hangulat, amikor körülnéztem, a leginkább elégedetten bólogató arcokat láttam. Ez szerintem is jól leírja, ami csütörtök este a hajón történt: Chelsea Wolfe ismét megmutatta, hogy miért tartják a goth-doom-folk egyik legaktuálisabb zeneszerzőjének.
Fotók: Marossy Norbert. További képek ITT.
