A nyár utolsó napján igazi EBM ünnep volt az A38-on, két olyan zenekar lépett fel amelyik külön-külön is megtöltötték volna a Hajó fedélzetét, de így együtt már jóval a koncert előtt elkelt az összes jegy és ki lehetett tenni a megtelt táblát.
The Machinists United! A legjobb elnevezés az európai turnénak ugyanis két legenda, a Die Krupps és a Front Line Assembly egyesítette az erejét egy körútra egyben utalás a két zenekar régi kapcsolatára. Akárcsak a Combichrist esetében, most is meglehetősen színes képet mutatott a közönség: metalosoktól (akik nyilván a Krupps miatt jöttek), az EBM rajongókig, sőt az idősebb korosztály is képviseltette magát.
A két fő bandát a német Tension Control nevű duó vezette fel és ezzel elég hálátlan szerep jutott nekik. Kezdetben én is elég bizalmatlanul néztem őket, két srác és egy samplerpult (vagy inkább pultocska a két másik zenekarhoz képest), először meglehetősen hűvös fogadtatásban volt részük de ahogyan sorban játszották a nagyon energikus számaikat, egyre inkább megnyerték a közönséget, egyre többen mozdultak a zenéjükre, ami igazi EBM, vagy inkább "European Body Music", amit csak hangsúlyozott, hogy a számaik egy részét németül adta elő Michael Schrader, ráadásul úgy érzem ehhez a zenéhez sokkal jobban illik a német, mint az angol és ebben néhányszor a zenésztársa Eli van Vegas is segédkezett és együtt énekeltek. A zenéjük nehéz, lüktető és monoton klasszikus EBM, kb. mint a régebbi Krupps vagy a Nitzer Ebb, vagyis tökéletes példája a klasszikus elektronikus zenének. A legnagyobb sikert a Das ist Sex, Passion for Agression, Im Rhythmus Der Maschinen és a European Body Music aratták. Michael közvetlenségével, lelkesedésével és persze az energikus, élénk show-val simán megvette a közönséget és legalább két fanatikus rajongót szerzett a zenekarnak akik hozzá hasonló lelkesedéssel asszisztáltak a színpadon.
Az elektro/indusztriál műfaj egyik legrégebbi csapata a Front Line Assembly, sajnos a 2017-es Brutal Assaulton nem láttam a koncertjüket és ezért különösen kíváncsi voltam rájuk. Végül nekem túl elektronikusnak bizonyult, a gitár hangja csak támogató szerepet kapott, na de nem szaladok ennyire előre. A FLA kezdésére már egy gyufaszálat sem lehetett leejteni, de ahogy Leeb megjelent a színpadon már senkit sem érdekelt ez a kis kényelmetlenség, a közönség igazán lelkesen fogadta, jó hangulatot és a kisebb helyszínből adódóan intimebb élményt adott a zenekar. A rövid felvezetés után fokozatosan építették a szintetizátorokkal kombinált nehéz ritmusokat és erőteljes dobokkal támadó zenét, ráadásul az élő dob csak fokozta a súlyos, elektronikus hangzást. A legnagyobb sikert azért azok a számok aratták amelyekben megszólalt egy kicsit a gitár (sajnos nem élőben), ilyenkor láthatóan jobban beindult a közönség is. A Front Line dalok hajlamosak arra, hogy elég hosszúak legyenek, így nekem kissé összemosódtak a számok de a bulit azért sikerült magas fordulatszámon tartani, a zenekar azonnal létrehozott egy hangulatot, Bill Leeb pedig rutinosan frontemberkedett és mindent megtett annak érdekében, hogy ez a a hangulat mindvégig megmaradjon. Én valami olyasmire számítottam mint a 2011-es koncertjük ugyanitt, jó adag torzított gitárral, ebben nekem túlcsordult az elektronika, de azért nem volt csalódás. Lehet, hogy ez a fellépésük nem fog olyan emlékként megmaradni a közönségben, mint a mára legendás 2007-es, Pecsás koncertjük, de ha van egy zenekar, amely tudja hogyan kell élőben előadni az ipari himnuszokat az biztosan Front Line Assembly!
Végül elérkezett az amiért igazából jöttem: eljött a Die Krupps ideje! A Krupps valójában egy legenda és minden bizonnyal az egyik legfontosabb zenekara a EBM./Industrial műfajnak. Mióta a '90-es évek elején elkezdte vegyíteni elektronikus zenéjét a gitárokkal, az nem csak egy kirándulás volt a metal világába, hanem igazi újdonság, és olyan számokat eredményezett mint a Crossfire, To the Hilt vagy a Fatherland. Négy év telt el az utolsó magyarországi fellépésük óta, akkor a The Machinists of Joy turnén az új album dalai domináltak és az elektronikus vonal került előtérbe, de a Metal Machine Music lemezen ismét előkerültek a gitárok. Az előzőhöz képest hosszú átszerelést követően a fények kialudtak, a zenekar színpadra lépett és meg is kezdték a bulit, de nagyon eltérő hangzással és zenével mint az előző két zenekar, itt végre megszólaltak a gitárok is! Mert akármennyire is jól szórakoztam a két előző bulin csak hiányzott a villanygitár hangja...
Túlnyomó többségben a metalosabb számok kerültek a programba, vagyis igazi Krupps klasszikusok. A Die Krupps EBM korszakának dalaiban, például a rögtön másodikként előadott Der Amboss-ban már szerepet kapott a stahlofon, amelyet Jürgen Engler látszólag végtelen energiával képes ütni, emellett még a koncert végén sem mutatott fáradtságot, mindvégig agilis volt a színpadon és inspirálta a rajongókat. Marcel Zürcher és Nils Finkeisen gitárosok úgy zúznak, hogy sok metalbanda megirigyelhetné, a Ralf Dörper által kezelt elektronika pedig pont megfelelően egészíti ki a gitárokat. Rövid idő alatt nagyon intenzív színpadi légkör alakult ki ami átragadt a közönségre is, lassan elkezdtek mozogni és a Germaniac-től kezdve már mindenki önfeledten bulizott. Az idén márciusban megjelent Fuck You című dalt is hallhattuk, majd ezután következtek az igazi "slágerek" Black Beauty White Heat, az abszolút közönségkedvenc To The Hilt és a Metal Machine Music amit Jürgen fergeteges stahlofon-szólója színesített, majd a koncertet a közönségénekeltetős Fatherland zárta.
Szerintem mindenki megkapta amit várt legyen EBM rajongó vagy metalos, kizárt, hogy bárki csalódottan távozott az A38 fedélzetéről erről a koncertről, amely összefoglalta a zenekar 30 éves karrierjének nagy részét.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.