Nehéz manapság a koncertszervezők kenyere. Voltam már szellős nézőterű Uriah Heep koncerten nem is oly rég (’13-ban), most meg éhezők viadala folyt a jegyekért. Volt olyan netes oldal, ahol több, mint dupla áron kínáltak belépőt.. Mire fény derült a túlkereslet tényére, addigra – így tudjuk – az Akváriumnál nagyobb befogadóképességű helyek lefoglaltattak (nem mintha nagy választék volna belőlük).
Mi, negyvenesek szinte a fiatalságot képviseltük a nézőtéren, itt lehet a kutya elásva. Tízessel idősebben lehet, hogy már mi is képesek leszünk egy koncert által évekre kibulizni magunkat, és negyven hónapon át kell majd éheztetni minket, mire rácuppanunk még egyszer ugyanazon bandára. Na, mindegy, ez így alakult, „sokan voltunk, de elegen”.
Viszont úgy látszik: amikor az ötvenesek-hatvanasok buliznak, akkor aztán teljes szívvel teszik, és szeretik átélni az este minden egyes percét. Ezt abból következtettük, hogy teltház fogadta már a bemelegítő Amberjack műsorát is, pedig kis hazánkban ez sajnos nem így szokás. Sőt, rengeteg lelkes tapsot begyűjtöttek a fiatalok. Nem érdemtelenül.
Az első dal kicsit steppenwolfos volt számomra, de ha túllépett az ember a kákán való csomókeresés bűnén, abszolút élvezhető volt a produkció! Első körben szomorúság fogott el: annyi sok tehetség van ebben a kis országban, mégis csak ugyanazt a néhányat láthatja-hallhatja a nagyközönség. Azután eszembe jutott az Ivan and the Parazol példája: néha efféle klasszikus rock zenével is be lehet futni. És esetleg, ha a példaképek előtti tisztelgés mellett némi egyéni ízt sikerül a produkcióba keverni, akár nemzetközi karrier is kisülhet belőle.
Két műsor közti büfélátogatásunk során Szandi énekesnőbe futottunk, aki nagyon kedvesen köszöntött minket, pedig csak megrökönyödtünk egy pillanatra: vajon honnan ismerjük ezt a hölgyeményt? Hiába, itt mindenki haver volt. Aki pedig a POP műfaj képviselőit szeretné látni, az járjon ROCK koncertekre, na ugye, na ugye.
Miután visszafúrtuk magunkat a tömegbe, a színpad elsötétült, ismerős intro harsant fel, majd az „öregfiúk" belevágtak friss lemezük nyitódalába; Grazed by Heaven. Utána rögvest visszatértek a régi időkhöz (Return to Fantasy), de a setlist első felében az újonnan kijött Living the Dream album dalai domináltak.
Idő kellett, hogy a hangzás arányai beálljanak, de az ének végig egy kicsit halk maradt. (Furcsa módon ezen a rendezvényen a bemelegítő zenekar szólt jobban.) Nem csak abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy nemzeti ünnepünkre érkezett meg a Uriah Heep zenekar, hanem a turné is Budapestről indult. Talán ezért jött elő e gyermekbetegség.
A showt viszont a szokásos elánnal nyomták, az ezerszer játszott és a friss dalokat egyformán átélve, utóbbiakat már most jól begyakorolva. A UH szinte az egyetlen igazán aktív, klasszikus időkből megmaradt rock zenekar, aki nem alibi lemezeket készít tízévente, hogy arról egyetlen dalt tűzzön a műsorra azon a címen, hogy a rajongók úgyis a régi nagy nótákért jönnek. Ők az elmúlt évtizedben öt nagyszerű dalgyűjteménnyel is kijöttek. És hogy ezek mennyire ott szoktak lenni, mutatja, hogy a Living the Dreamről hat egész dal került terítékre! Sajnos viszont, hogy Mick Boxék ezen a turnén is a vadi új dalok plusz „ősleletek” szisztémát látszanak követni, így viszont teljes egészében kimaradtak a két előző album, az Outsider és az Into the Wild kiváló szerzeményei. Persze, muszáj huszonöt albumnyi dal között válogatva valamilyen szisztémát követni, megértjük, megértjük.
A koncertszerkezet ettől függetlenül néhány dologban megváltozott az eddigiekhez képest. Az eddig ráadás előtti búcsúzó Lady in Black középre került, Bernie Shaw frontember a közönséggel vokáloztatta le, és így a buli Iron Maiden-i hangulatot öltött. Ekkorra már az új szerzemények végképp átadták helyüket a megaklasszikus eposzoknak, egyedül a Rocks in the Road ékelődött ebbe a koncertrészbe az új lemezről. A Gypsyt már csak rocktörténelmi jelentősége miatt sem lehetett kihagyni, hiszen több zenekritikus szerint ez volt a világ legelső heavy metal nótája (1969). A „frissebb”, 1971-es keltezésű July Morningot szokása szerint egy kontrolládán ülve mesélte el nekünk Bernie – hiszen ő nem csupán énekli, hanem meséli a dalokat. Mint ahogy az nem is csupán egy dal, hanem ZENEMŰ.
Már ezen a ponton elkezdtek a búcsúzkodni a „fiúk”, de a végére még odatűzték az Easy Livin’-t, amitől a közönség persze jól felpörgött, és tapsolva-kiabálva követelte vissza kedvenceit. A ráadásban újabb klasszikus ballada kapott helyet, a Sunrise, majd új dalként a Knokin at my Door zárta a setlistet. A hazaúton meg már csak képek és hangok peregtek elménkben Mick Box alapító-gitáros Muppet Showt idéző figurájáról, Russel Gilbrook dobos valóságos sportteljesítményéről, Phil Lanzon billentyűs csodálatos harmóniáiról, és Trevor Bolder (R.I.P.) basszusgitáros helyére érkezett Dave Rimmer világító hangszeréről. Arról a lendületről és energiáról, amit ez a – főszereplő Bernie Shaw-val együtt – öt FIATALEMBER képvisel.
Kétségtelen tehát, hogy Uriah Heep koncertre szégyellni magát jár az ember, hogy pár évtizeddel fiatalabban is micsoda tohonya lajhárok vagyunk ezekhez az angolokhoz képest…különösen, amikor a buli másnap reggelén munkába kell indulni.
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI
