A messze a múltba nyúló karrierje folyamán másodjára látogatott el Magyarországra az amerikai gitármester, Tony MacAlpine. A csütörtöki esti népünnepélyen a magyarok nem csak a színpad előtt vettek részt a buliban, de nem is csak a Levi Fantasy nevű nyitótrió műsorában, de ezt a jól készültek már jó előre tudták.
Az estét az ex-Cool Head Clanos, ex-Kárpátiás Csiszér Levente fémjelezte Levi Fantasy nyitotta. A trió, ahogy Levi is mondta, két hete létezik, legalábbis ebben a formában, ahhoz képest pedig teljesen precíz műsort hoztak, ami kellően változatos volt ahhoz, hogy végig érdekes maradjon. Mondjuk lehet, hogy idővel érdemes lesz egy szintist beszerezni, de ez csak apró szőrszálhasogatás, az élvezeti értékből nem von le semmit. A negyven perces műsor alatt elsősorban saját, ahogy mondtam is, valóban változatos tételek sorakoztak, mindegyiknek megvolt a saját hangulata, nekem tetszett az egész – valamiért a fent említett zenekarok miatt volt bennem némi félsz, de végül erre nem volt semmi okom. A saját nótákat mellesleg Antonín Dvořák Újvilág Szimfóniájával spékelték meg, az is teljesen helyben volt, kíváncsi leszek, hová fog fejlődni a projekt. Az este felvezetéseként abszolút megállta a helyét.
A főszám, Tony MacAlpine és két társa, Stuart Hamm basszermágus és Borlai Gergő a dobosmester minden felhajtás nélkül jöttek a színpadra, sőt, tisztára, mintha valami sulizenekar kódorgott volna be a deszkákra, úgy kezdtek bele a másfél órás varázslatba. MacAlpine Mestert még sosem láttam élőben, így kíváncsi voltam, mit fog mutatni, persze arról egy percig sem volt kétségem, hogy mesteri szintű, tökéletes dalokat fog nekünk leteríteni a trió. Tony a gitárok mellett a billentyűket is kezelte (több ízben egyszerre is), a többiek „csak” a saját hangszereiket uralták, viszont azokat olyan maximális szinten, amennyire csak emberileg lehetséges – nem hiába ők lettek a társak ezen a turnén, ünnepen.
Egyébként csak így intermezzonak beszúrnám, hogy élmény volt látni, mennyi neves magyar gitáros, zenész is megjelent a Dürer Kertben. Gondolkodtam, hogy elkezdem sorolni a neveket, kiket szúrtam ki jártamban-keltemben, de nem akarok senkit sem megbántani azzal, hogy kihagyom, elég annyit tudni, hogy az igazi, elismerésreméltó elit masszívan képviseltette magát.
Vissza a koncertre! A másfél óra alatt mindent megkaptunk, amit el lehet várni egy instrumentális-progresszív műsortól. Minden hangszer megkapta a maga helyét (Stuart és Gergő is nyomott egy-egy masszívan észvesztő, egyáltalán nem töltelékízű szólót), mindnek lehetett is hallani minden egyes mozdulatát. Mondjuk talán a basszus kicsit túl éles volt, ezt a szóló alatt lehetett különösen érezni, de minden mást rendben találtam. A három zseni igazi örömzenélést tolt, látni lehetett rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak, a folytonos egymásra nevetések, kacsintások, mosolygások, pacsik mindezt pedig csak alátámasztani tudták. Ezt megjátszani nem lehet. Pedig már tart egy ideje a turné, mégsem lehetett érezni a fásultság kicsi jelét sem. Ilyen az igazi alázat!
Nyilván nagy közönségaktivitásra ilyen esetben nem lehet számolni, ez nem az az este, nem az a stílus. Itt a hangszeres tudás játszott maximális szerepet, abból meg akadt bőven, tipikusan az a fajta koncert, előadás volt ez, amikor azt kell nézni, mit művelnek le a művészek a hangszereiken. Apropó művelés! Általában ilyenkor be szoktak cövekelni a zsenik a színpad egy-egy pontjára és kalap. Itt viszont mindenki mozgott a lehetőségéhez mérten, sőt, Stuart sokszor szinte táncra perdült a bőgővel, bennem nem tudott más benyomást adni, mint egy aranyos (basszusmester) medvéét.
Summa summarum, minden tiszteletem az este fellépett zenészek előtt, egy pillanatig nem unatkozhatott, aki jegyet váltott erre a bulira. A hangszeres technikák széles tárházát kapta kézhez (szemhez, fülhöz) a lelkes rajongó, Tony MacAlpine pedig bemutatta: nincs az az isten, betegség, semmi, ami megállíthatná őt az ámulatokozó zenét gyártásában és eljátszásában. Mesteri volt!
