Akár lehetne egy metal rajongóknak találós kérdés is, hogy két legendás dobos egy zenekarban, de nem a Slipknot, mi az? A választ már úgy is tudjátok, így nem meglepő, hogy  most a A Pale Horse Named Death zenekar harmadik, When The World Becomes Undone címet viselő albumáról lesz szó.

A Type O Negative legendás albumán, a Bloody Kisses-en hallható dobos egyszer úgy döntött a kétezertízes évek elején, hogy egy új zenekart alapít, ami doom alapokon nyugszik, akárcsak egykori bandája, ám most a dobok helyett a gitározást és a frontember szerepét választotta. A 2011-es bemutatkozó lemez, az And Hell Will Follow Me suttyomban jött ki a semmiből, és igazából nem is zavart nagyon senkit. Illetve engem és a társaságomat egyáltalán nem. Ellenben a második albummal a Lay My Soul to Waste-tel már megkavarták az állóvizet, nem is kicsit, hiszen tervben volt egy budapesti buli is anno, amit tűkön ülve vártunk, azonban mégsem került sor rá. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, ahogy mondani szokták, a zenekar nem is nagyon működött, majd a semmiből bejelentették, hogy 2019 elején napvilágot lát a harmadik When The World Becomes Undone című album. Be kell vallanom, hogy a John Garcia új albuma mellett ezt is iszonyatos módon vártam, hiszen ez a lehangoló zene mindig is közel állt hozzám, habár a stoner műfaj az örök favorit.

Sokadik hallgatás után is úgy vagyok az albummal, hogy sajnos nem ez lesz a zenekar legkiemelkedőbb alkotása, habár vannak rajta nagyon fogós témák, de ezek is inkább csak azért mert iszonyatos módon hajaznak a Type O hangulatra. Az eszméletlen hosszú intro után erre az érzésemre első körben a Love The Ones You Hate tökéletes alapozás volt, habár ez a dal legalább még hangulatos. A srácok szeretik a hosszabb, elnyújtott felvezetéseket, amikért én annyira nem feltétlen rajongok. 

Az album kicsivel hosszabb, mint egy óra, de sajnos tele van töltelék részekkel, erre erősít rá a Succumbing To The Event Horizon-t majd pedig a The Woods is, ami egy totál felesleges szerzemény. A Vultures című szerzeményt már hallottuk előzetesen, amivel már akkor is voltak kételyeim. Olyan érzésem van az egész albummal kapcsolatban, mintha egy B oldalas Type O lemez lenne, aminél várom, hogy Peter mikor kerül elő, hogy rendbe rakja a dolgokat. Nem rossz, de mégsem azok a dalok, amikre feltétlen azt mondod, hogy ezek a legjobb dalaid, pedig a hangzás annyira tetszik, annyira régi sulis, annyira gusztustalanul torz a gitár, hogy az már imádni való. Mondananám, hogy van egy dal, ami kitűnik a többi közül, de most, hogy végignéztem a track listát még így sem tudtam egyet sem mondani, amire sokadik hallgatás után is fejből emlékeznék.

Az a baj, hogy a már említett új Garcia albumon például olyan dalok vannak, amiktől helyben bekakiltam és még most is tudom a címüket. Olyan anyag az, ami feszes, és nincs rajta egy percnyi üresjárat sem. Na, ez az anyag pontosan az ellentettje, nem egyszer volt olyan, hogy elő kellett venni a telefont és rápillanatani, hogy kikapcsolt a zene, vagy ez a marha nagy csend része-e a dalnak. Sajnálom, de ez nem egy jó lemez. Ettől függetlenül nagyon kíváncsi lennék rájuk, ha bepótolnák az elmaradt budapesti bulit.

Béke, Szeretet, Metal