Téglás Zoli visszatért ahhoz a hagyományhoz, miszerint az Ignite Budapesten zárja aktuális (az év elejére ütemezett) európai körútját, méghozzá dupla koncerttel. A közönség pedig újból alaposan meghálálta ezt a gesztust. A szombati buli teltházzal dübörgött, és ahogy láttam, a vasárnapi menet is igen közel került ehhez.
A belváros szívében üzemelő Akvárium programkínálatát az ember hajlamos az elhelyezkedés alapján elképzelni, de azért időről időre itt is megdörren a torzított gitár. Mi több, most péntekre az AWS és a Nova Prospect már szintén telepakolta a helyet így együtt! Első itteni látogatásom alkalmával az, úgymond, „úri közönség” kedvelt szórakozóhelyének benyomását keltette a klub a dizájnjával – na meg az áraival… –, viszont szervezettség és profizmus tekintetében maximálisan megfelel a magas elvárásoknak. Emlékszünk még a bő két hónappal ezelőtti August Burns Red - Wage War - Betraying The Martyrs koncertre és az arról szóló beszámolóra? Páholyból, díványon ülve figyelni a show-t – ARANYÉLET!.. (Mármint annak, akinek a kedvére van ez a lehetőség.)
A Kiesnek egy még nem nagyszámú és csak lassacskán gyülekező publikumot kellett aktív és hangos partizásra serkentenie, de erre Kiss Milánék nyilván maguk is számítottak. Mindenesetre nem bízták a véletlenre a dolgot – ahogy éppen a frontember mondotta, a punk vasárnap is punk... –, és olyan elánnal hajtottak végig, mintha saját bulit nyomnának. Kaldenekker Ferenc gitáros példának okáért többször is az első sorokban állók közé perdült játék közben. Összességében sikerült a tábort maguk mellé állítaniuk, a jelenlévők szépen fokozatosan belelendültek a mókába, de ezt a csapatot igazából egy kisebb, kevésbé puccos klubban, vagy egy családias légkörű szabadtéri fesztiválon érdemes megnézni. Nekik az a valódi közegük, a muzsika jellegéből adódóan is.
Teljesen evidens, hogy egy Akvárium nevű helyen a Fish! éppoly otthonosan érzi magát, mint hal a vízben, nemde? Azonban a viccet félretéve, ha a Kies az underground világában tarol, akkor Senior Halnak és társainak egyértelműen ott a helyük minden nagyszabású, tömegszórakoztatást szolgáló itthoni rendezvény főműsorában. A társaság által képviselt stílus és hangzásvilág azok számára is befogadható, akik amúgy ódzkodnak a karcos gitároktól. A számokból és az élő előadásból is árad az a fajta lazaság (rengeteg volt a zenei geg és a spontánnak ható, ügyesen időzítve beszúrt idézet a metal egy-egy alapbandájától), amellyel a fiatal és a már inkább csak lélekben fiatalos koncertjárók egyaránt könnyen tudnak azonosulni, ugyanakkor roppant fegyelmezett, feszes az összjáték. Szóval ez így Majdnem Kalifornia, hogy stílszerű legyek… A kötetlen hangulatot tovább fokozta a néhány vendég – zenész kollégák, roadok, satöbbi, még ha csupán vokálozni, vagy adott esetben bazmegolni szálltak is be –, plusz a Bad Religion és Misfits feldolgozások. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a zsűri nem halvérűen viselkedett a műsor alatt, sőt lubickolt benne a bandával együtt. Folyt. köv. a Barba Negra Trackben május végén.
Nem a punkságban egymásra való licitálásról, és nem is baráti fricskáról, hanem „szokásjogi” kérdésről van szó, de tény, hogy az Ignite intrójaként ugyancsak egy Misfits dalt hallhattunk, és ők is toltak egy klasszikust Greg Graffinéktől (We’re Only Gonna Die). Egyéb tekintetben sem hangzott el igazi újdonság, a Brett Rasmussen bőgős által felkonferált Descent is a 2016-os „új” lemezen szerepel, azaz mindent egybevetve egy bőséges best of… programot vezetett elő a magyar-amerikai társulat. (Nincs infóm arról, mennyi lehetett az eltérés a szombathoz képest, de talán nem is ez most a legfontosabb.) A lényeg viszont abban állt, hogy fenntartsa az emberek figyelmét.
Márpedig egy olyan szett, amely rögtön a Poverty For All - Who Sold Out Now? - Fear Is Our Tradition hármassal indul – valamint a megszokott „Csókolom!”-mal Zoli részéről –, eleve nem minősíthető érdektelennek. Gyors egymásutánban érkeztek a nóták, minimális összekötő szövegekkel. Az énekes a hangját vérbeli profi módjára beosztva, de nem bántóan spórolósan hozta védjegyszerű dallamait. Ne feledjük, január közepe óta tartott a menetelés, és bár nem több hónapos túráról beszélünk, az ember igenis vigyázzon a torkára, ha egyszer ilyen adottságokkal ruházta fel a sors. Emellett hagyta, hogy a dalok mondanivalója önmagáért beszéljen. Világnézetét, értékrendjét úgyis mindannyian jól ismerjük. Egy ízben a Greenpeace hazai képviselőinek engedte át a pódiumot, hogy a műanyag hulladék általi környezetszennyezés jelenkori problémájáról és a lehetséges ellenlépésekről osszanak meg velünk néhány gondolatot (Zolinak is ez az egyik szívügye, mint köztudott). Az este vége felé persze már megeredt a nyelve, és Trump ugyanúgy kapta az ívet, mint a kommunizmus, abból a korból is konkrétan a különösen borzalmas emlékű Ceauşescu. A legfrappánsabb értekezései ezzel együtt az idősebb korosztály csalhatatlan megérzéseiről és megszívlelendő tanácsairól, illetve a mindennapok kisebb-nagyobb gondjain mindig átsegítő pozitív életfelfogás fontosságáról szóltak.
Az ő programjuk alatt is tiszteletét tette pár illusztris vendég a színpadon. A Veteranban egy tíz (!) év körüli kissrác adott erősítést gitárosként (ha jól rémlik, ugyanaz a fiatalember, aki a Fish! egyik dalában is pengetett, és aki éppen aznap ünnepelte a szülinapját), a Falut az előző napon brutális sérülést szenvedett, s emiatt ülve zenélő Lukács Petával kiegészülve nyomták, az A csitári hegyek alatt – futhat minden más országban A Place Called Home címen, de mi nyugodtan ragaszkodhatunk a saját, eredeti változatunkhoz – pedig az eddás Alapi Istvánnal közösen adatott elő. Utóbbi hírességtől, mondjuk, kissé furcsa volt a 80-as évekből megmaradt gitárhősi-hajmetalos pózokat látni a hétköznapi kinézetű, merőben más korosztályhoz tartozó arcok között, de hát ő is csak önmagát adta, fölösleges a szemére vetni ezt. Nem mellékesen (ahogy számíthattunk rá) itt jött el a hatalmas össznépi beindulás ideje, Zoli is a nép feje fölött „szörfözve” énekelt el néhány sort.
Téglás úrral áprilisban, az új anyag megjelenésére készülő, immár kizárólag magyar zenészekből álló Zoli Band – Lukács Peta is gitározik itt – élén találkozunk legközelebb. Remélem, az Ignite sem fog túlságosan hosszú pihenőre vonulni a következő albumig.
