Múlt hét csütörtökön egy teltházas koncerten mutatta be a Poets Of The Fall a tavaly ősszel megjelent legújabb nagylemezét, az Ultravioletet. A zenekarra érthető igény volt, hiszen az elég hosszú karrierjük alatt eddig mindvégig elkerülték a hazánkat, de most végre eljöttek és feledtettek minden elmaradást. Takács Timy írása követezik.

VIP Meet & Greet

Akik régebb óta ismernek tudják, hogy nagy Poets of the Fall rajongó vagyok. Amikor tavaly bejelentették, hogy az Ultraviolet turnéval végre Budapestre is eljönnek, konkrétan ugráltam örömömben. Habár megfogadtam, hogy soha többé nem veszek VIP jegyet, gondolkodás nélkül lecsaptam egyre. Nem tehetek róla, képtelen vagyok ellenállni a csábításnak, hogy találkozhassak a zenekarokkal akiket évek óta csodálok. Egy szó mint száz, nem voltak túl nagy elvárásaim – korábban beleestem ebbe a hibába, és mindig csalódtam – szóval kellemes meglepetés volt, amikor végre kinyíltak az ajtók és a VIP jeggyel rendelkezők szép sorban bevonultak. A zenekar egy hosszú asztalnál állt, az erre a célra előkészített zenekari fényképet dedikálva. Míg arra vártunk, hogy sorra kerüljünk, mindegyikükkel válthattunk néhány szót. Úgy tűnt örülnek, hogy Budapesten lehetnek és nem csak turistaként. Volt, aki már többször is járt itt, és nagyon szeretik a várost. Mindannyian jófejek voltak, beszélgettek, mosolyogtak és megköszönték, hogy ott vagyunk. Sajna arra nem nagyon volt lehetőség, hogy fényképezkedjünk velük, de azért egy csoportkép készült mielőtt egy mini akkusztik koncertet adtak csak nekünk. Két dal csendült fel: a Late Goodbye és a Children of the Sun. Előbbi az egyik legrégebbi kedvencem tőlük és gyakorlatilag ez volt az első dal amivel berobbantak a köztudatba, miután bekerült a Max Payne játékba. Abban a pillanatban, hogy elkezdték játszani, tisztára libabőrös lettem és elszorult a torkom. Érzelmes pillanat volt – talán a dal miatt, vagy azért, mert több mint tíz éve vártam már ezt a napot. Ami a Children of the Sunt illeti, nem mondanám, hogy a kedvencek listámon van, de atyaég Marko úgy énekelte ki a magas hangot a végén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Totál. Eldobtam. Az. Agyam.

Blackout Problems

Ezután én és még jópár VIP jegy tulajdonos lecövekeltünk a színpad előtt, hogy a legjobb helyről élvezhessük a showt. Mindig lenyűgöz hogy képesek totál idegenek beszédbe elegyedni egymással és barátságokat kötni ilyen rövid idő alatt. Bárcsak én is ennyire nyitott lennék. Az előzenekar a számomra ismeretlen Blackout Problems volt – őszintén szólva annyira rá voltam fókuszálva a Poets of the Fall-ra, hogy abszolút nem foglalkoztam azzal, ki lesz az előzenekar. Hallgattam miközben beálltak, és nem tűntek rossznak. Aztán egész jól beindították a bulit. Lelkesnek tűntek, a zenéjük pedig kicsit olyan bandák fénykorát idézték meg számomra mint a Blink-182 vagy a Sum41. Esküszöm a gitáros úgy is nézett ki mintha az egyik 90-es/2000-es évekbeli klipből lépett volna elő a bajuszával és a mintás ingével. Valószínűleg le fogom őket csekkolni, bár ami engem illet, az énekes hangja annyira nem fogott meg – már amennyit hallottam belőle. Ennek ellenére megérdemelnek egy esélyt, hiszen képesek voltak megnyerni maguknak a közönséget a lelkesedésükkel, hogy kommunikáltak velünk és mert jó zenét játszottak. Egy ponton az énekes – aki mellesleg leopárdmintás inget viselt – leugrott a közönségbe, majd felmászott a pultra a koncertterem másik végében. A set kb. 30 perces volt, de ez elég volt arra, hogy a közönség később is emlékezzen rájuk. Az est végén a bejáratnál állva szórolapokat osztogattak és csevegtek a távozókkal, szóval igazán senki sem mondhatja, hogy nem elkötelezettek.

Poets of the Fall

Este 9-kor elérkezett a várva várt pillanat. Attól kezdve, hogy színpadra léptek nyilván valóvá vált, hogy a magyar közönség már teljesen ki volt éhezve, hogy végre Magyarországon láthassa a bandát. A koncertre hónapokkal ezelőtt elfogyott minden jegy – nem kis meglepetésemre – és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen aki több mint tíz évet várt erre a napra. Minthogy épp legutóbbi albumukkal, az Ultraviolet-tel turnéznak, jó néhány szám helyett kapott a műsorban, mint például: Dancing on Broken Glass, False Kings, My Dark Disquiet, The Sweet Escape és Stand Still. Ez utóbbi hozta az egyik legnagyobb pillanatot az este során. Valahol a félidőnél kapott helyett, unplugged formában. Egy szót mondanék: libabőr. Az járt a fejemben, hogy ezeknek a srácoknak egy unplugged turnét kéne csinálniuk, mert ez áll nekik a legjobban. A legkevésbé sem bántam volna, ha nem lett volna dob a háttérben a koncert során. Az este során végig lenyűgözött, hogy Marko végig studio színvonalon énekelt. Jó néhány dalukban vannak rohadt magas hangok, de a fickó úgy énekli ki őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyáltalán nem voltak hamis hangjai és a fenébe is, csak még jobban beleszerettem a hangjába. Csak azt szeretném, hogy életem végéig mellettem üljön és énekeljen nekem minden nap.

A másik dolog ami felmerült bennem, hogy Marko a nagybetűs Művész. Képtelenség nem követni őt a szemeddel a színpadon, a jelenléte abszolút és ő az a fajta énekes, aki a mozdulatai segítségével fejezi ki a dalait, érzelmeit. A zenével együtt él, és egyszerűen lenyűgöző nézni őt. A kémia pedig működik, nem csak a közönséggel, de a zenekaron belül is. A Poets of the Fall a 16. születésnapját ünnepelte Budapesten, az A38 hajón – aminél különlegesebb helyszínt nem is találhattak volna az alkalomra – és nagyszerű volt nézni, hogy ennyi év után is mennyire élvezik ezt csinálni. És mennyire egy hullámhosszon vannak – ez látszott abból, ahogy például párbajt mímeltek a gitárral és a mikrofonnal, ahogy összenevettek, ahogy egymással kommunikáltak. Volt egy rész a koncert során, ahol a három gitáros játszott közösen. Mondtam már, hogy eldobtam az agyam?

Nem tudom mire számítottak – ahogy említettem, telt házas koncert volt – de úgy tűnt, teljesen meglepte őket a közönség reakciója. Akik végig énekelték a koncertet, kiabáltak, táncoltak és rohadt jól érezték magukat. Az Ultraviolet számain kívül régi kedvencek is helyet kaptak a műsorban. Különösen a második fele a koncertnek és a ráadás sikeredett erősre. Olyan dalok hangzottak el mint a War – ami meglepett és örömmel töltött el, minthogy az egyik nagy kedvencem -, Lift, Choice Millionaire, Daze és a koncert záródala a Carnival of Rust. Ami egy abszolút közönség kedvenc és amint felcsendült, a közönség igazán tombolni kezdett. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de ezzel a számmal feltekerték az energiát és a közönség kirúgta a hajó oldalát. Azt hiszem nem én voltam az egyetlen, aki teljesen felpörgött állapotban hagyta el a koncerttermet. Marko még a másfél órás koncert végén is úgy kivágta a magas hangot, hogy attól leesett az állunk. Az egész koncert briliáns volt az elejétől a végéig. Remélhetőleg nem kell újabb 16 évet várnunk, hogy újra Magyarországon köszönthessük őket. Addig is beújítottam magamnak egy False Kings pólót, mert miért ne? Szükségem volt egy szuvenírre, hogy mindig emlékezzek erre az éjszakára, még akkor is, ha egy kicsit túl volt árazva. Érdekelt ez engem? Rohadtul nem. Ez volt a legjobb este amiben részem volt jó ideje. Pontosan erre volt szükségem, hogy feltöltődjek és bármikor visszagondolok erre a koncertre, hatalmas vigyorral a képemen teszem majd.

A koncert dallistája:

1. Dreaming Wide Awake
2. Dancing on Broken Glass
3. False Kings
4. Temple of Thought
5. Rogue
6. Standstill
7. The Sweet Escape
8. My Dark Disquiet
9. The Game
10. Kamikaze Love
11. War
12. Choice Millionaire
13. Lift

Ráadás:

14. Shadow Play
15. Daze
16. Locking Up the Sun
17. Carnival of Rust