Április 26-án visszatért hozzánk az amerikai technikás death metal gépezet Suffocation és az osztrák démoni légió Belphegor annak érdekében, hogy a maradék lelket is kitapossák belőlünk.

Ha ez még nem lett volna elég, a megsemmisítő csapásméréshez hatékony támogatást kaptak a honi darálda Kill With Hate, a svájci DarkRise, a norvég Nordjevel és egy szerencsés-szerencsétlen géplekésés miatt rövid műsorával az utolsó pillanatban csatlakozó God Dethroned személyében.

Kicsit olyan volt készülni erre az estére, mint egy új tetoválásra. Tudtam, hogy fájni fog, fárasztó lesz, sokáig tart, maradandó nyomokat hagy és még jó pár napig érzem majd a sebeket, de alig vártam, hogy végre elkezdődjön.

Gyors, hatékony és kíméletlen

A fenti jelző a Kill With Hate produkcióján túl az egész estét remekül jellemzi. Egy gyakorlatilag fesztivál felhozatalt felvonultató, hat zenekaros klub koncerten nincs idő szarakodni, minden percből ki kell hozni a maximumot és ez sikerült is.

A Kill With Hate-et élőben látni és hallani számomra mindig kellemes élmény, főleg, hogy ezúttal tényleg láttam is és nem csak hallottam, hogy mi történik a deszkákon. Gyémánt úrék szokás szerint maximálisan odatették magukat és tisztességgel, profi módon ledarálták a kiváló minőségű death metal hömpölyt, ami bármelyik nagyobb volumenű hazai vagy nemzetközi eseményen vitathatatlanul megállja a helyét.

Az a bizonyos rozsdamentes svájci...

A DarkRise által prezentált pusztítás kezdetére már szép számban volt jelen a tisztelt nagyérdemű. Ilyen eseményeken elkerülhetetlenül lépten-nyomon ismerősbe botlik az ember aminek van egy olyan többnyire kellemes ám jelen esetben káros mellékhatása, hogy a találkozások heveny kommunikációba, sörözésbe, stb. torkollanak. Ennek következtében pár szempillantás alatt úgy sikerült lemaradnom az immár több mint két évtizede operáló brutal death metal brigád grindcore-ba hajló blast áradatáról, hogy azóta is sírva járom Budapest utcáit.

Raw black metal iskola

Ha nem vagy teljes mértékig naprakész az aktuális black metal felhozatalt illetően, akkor túlzottan nem kell zavarba jönnöd, ha eddig még nem találkoztál a műfaj hírhedt otthonából származó norvég Nordjevel nevével.

A zenekar még viszonylag friss, hisz 2015-ben alakult, ám gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Az alapító/énekes Doedsadmiral (Svartelder, Doedsvangr, Enepsigos) és a később csatlakozó DzeptiCunt basszer (ex-Ragnarok) mellé az idén márciusban megjelent Necrogenesis albumon felsorakozott a gitáros Destructhor (Thor Anders Myhren), kinek neve ismerős lehet a Morbid Angel vagy az 1349 zenekarokból,  és szintén az 1349-hez illetve a Dark Funeral-hoz köthető cséphadaró Dominator (Nils Fjellstörm). Ezen ismeretek birtokában tán nem szakad le az állunk a meglepetéstől, hogy itt bizony a hőskor kénköves lehellete fogja uralni a légkört nem kevés Dark Funeral, Marduk (és még sorolhatnám) esszenciával átitatva. A rövid ám annál velősebb szertartás teljes egészében a friss anyagra épült, brutálisan erős megszólalással hadat üzenve és alaposan meggyötörve a jelenlévők hallójáratait.

A műfaj hívei számára a Nordjevel megismerése kötelező érvényű, mi sem bizonyítva ezt jobban, mint, hogy a jelenlévők közül többen is az alkalomhoz illő mörcsben tették tiszteletüket a jeles blaszfémián.

Az est meglepetése

Abban egészen biztos vagyok, hogy ritkán fordul elő az, hogy tömegeket tesz boldoggá ha valakik lekésik a gépüket, márpedig jelen esetben pont ez történt. Az eredetileg 1991-ben alakult és néhány éves kihagyásokkal működő, legutóbbi nagylemezét 2017-ben megjelentető holland death metal veterán God Dethroned fellépése ugyanis erre az estére nem volt betervezve, ám az említett fordulatnak köszönhetően a szerencsés jelenlévők némi plusz élményben részesülhettek az amúgy is bőkezű kínálatból. Jómagam az amúgy sem bő lére eresztett fellépésük utolsó perceinek öröméből részesülhettem és bízom benne, hogy lesz még szerencsém hozzájuk.

Lenyűgöző lidércnyomás

Azt semmiképp nem mondhatom, hogy az osztrák démon fellépésének híre hidegen hagyott, de az tény, hogy ezen az estén a Suffocation-ra voltam leginkább kihegyezve. Nos ennyi év alatt már nagyon nem kéne fennakadnom azon, hogy nem a papírforma teljesül, sőt olyan szinten vág pofán a kellemesen józanító felismerés, hogy napokig a hatása alá kerülök. Márpedig a Belphegor akkora hidegzuhanyt zúdított a nyakamba amire nagyon nem számítottam. Hogy stílszerű legyek az Ördög tudja mi okból, de valamiért lemezen - egészen mostanáig - nem talált be nálam a művészetük, no de amit élőben előadtak, az több volt mint zseniális.

Kezdjük a dolgok vizuális részével. Adott a fronton a jó Helmuth, aki mellé szépen beállítottak kettő darab, nagyjából 3 méter magas, csontokból összedrótozott, köpenyre emlékeztető lepelbe bújtatott szarvas rettenetet, mindezt tetézve az időnként háttulról érkező vakító fehér megvilágítással, ami nagyjából olyan hatást kelt mintha átjáró nyílt volna a túlvilágról. Külön dicséretet érdemel, hogy a zenekar tagjainak corpse paintje valóban bizarr és megfelelő pofavágások kíséretében ténylegesen démoni benyomást kelt, amire rátesz egy lapáttal Helmuth visszatérő nyitottszájas semmibe révedése és a dalok közti hol fojtott károgással, hol hörgéssel prezentált konferálásai. A koncert első percétől az utolsóig képtelen voltam levenni a  szemem a színpadról. Már a nyitó Sanctus Diaboli Confidimus is teljesen berántott, és ez a félig transz szerű állapot egészen a záró - és számomra a Stigma Diabolicum és Lucifer Incestus tételekkel egyetemben koncert csúcspontját jelentő - Baphomet utolsó hangjáig kitartott. A zenei részt pedig egész egyszerűen felesleges boncolgatni, egészen egyszerűen minden a helyén volt és úgy szólalt meg, ahogyan annak meg kell szólalnia. Tökéletesen működött a szertartás. Kedves megszállott sógoraink az idei év egyik legerősebb koncerjét pakolták az oltár elé.

Totális megsemmisítés

Az est headlinere, vagyis az 1991-ben alakult New York-i brutál death metal mester Suffocation tavaly tavasszal járt nálunk utoljára. Már azon a koncerten is a Disgorge dobosa Ricky Myers énekelt, akit most már a végérvényesen kivált Frank Mullen utódjaként köszönthettünk a zenekar frontján. Ricky egyébként pofátlanul jól hozta amit kellett és szemmel láthatóan nagyon éli ezt a posztot.

Röviden összefoglalva a Suffocation olyan iskolát mutatott be a színpadon amit baromi nehéz űberelni, ám annál élvezetesebb átélni és bár a közönség eddigre már rendesen megkapta a kiképzést, tisztességgel sikerült beindítani a nézőtéren a cséplőgépet.  13 tételben könyörtelen, hatékony és igen emlékezetes pusztítás vittek véghez, vagyis pontosan azt kaptuk, amiért mentünk.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF