A Grizzly zenekar sokszor szembe jött velem ebben a dekádban, párszor láttam is őket, de valahogy konkrét kép, elképzelés nem társult a zenéjük mellé. Mondjuk azt sem lehet rájuk mondani, hogy szakadatlan dobálták ki a lemezeket, ha minden igaz két EP után ez az első nagylemezük a 11 éves fennállásuk alatt. Ennek hallgattunk most utána.
Élőben látva a Grizzly-t leginkább a stoner jelző nagy halmazában kellett fogódzkodót keresni. Azon belül is az a fajta Down, Pantera, groove metálba oltott negyedes abálás ugrik be, ami koncerten egyébként jól működik. Albumokon viszont ez a műfaj az, ami nem annyira szokott megfogni, és emiatt az Ursus Arctostól kicsit féltem is előre, mert ettől a műfajtól eléggé eltávolodtam, és őszintén szólva nem is terveztem a közeledést.
Amikor elindult a lemez, azt gondoltam, hogy erre a groove-os ordibálásra kell berendezkednem, de szerencsére van mélysége az albumnak, és szép lassan felmerültek egyéb rétegei a zenéjüknek. Ettől függetlenül nem kell valami szétkozmetikázott, matekos, és extrém műfajokat egybe olvasztó dologra gondolni. A stoneres zúzás és a lebegősebb dolgok foglalják keretbe az Ursus Arctos dalait, de közben bele-bele kúszik pár váratlanabb húzás is. Apropó húzás! Az album egyben lett felvéve, a hangszerek úgy szólnak, ahogy élőben is megdörrennek, ez pedig még úgy is előnyére válik, hogy a keverésbe nem nehéz belekötni.
Az olyan dalokra kell leginkább gondolni, mint a Fleshwound, Melt Away, Guts of the Whale hármas. Itt még becsúszik a gitárok és a basszus mellé a billentyű is, ami egyébként ad egy elég pikáns ízt az összképnek. Meg ezzel együtt belém ültetett egy igen kellemes Nine Inch Nails párhuzamot (bármennyire is meglepett engem, hogy ezt kelljen írni), ami elsősorban köszönhető Knapp Oszkár változatos és érzelemdús vokáljainak. Na meg a szövegek is az igen dühös, keserűbb fajtákból valóak.
Viszont a lemez nem mindig talál be nálam. Sőt igazából a fent említett hármasig elég nehezen emésztettem ezt a fajta reszelős, sludge-ban és Anselmo bármelyik munkásságban érlelődő zenét. Hogy nevén nevezzem a gyereket, a Beyond the Gates of the Silver Key és a The Statement elég nyögvenyelősen vonaglott a hallójáratomba. A stoner-sludge & roll hibrid itt esik abba a hibába, hogy a repetatív dolgok nem azt szolgálják, hogy behúzzanak egy fílingbe, hanem kicsit öntörvényű lesz az összhatás. Pedig ezek se lennének rossz dalok, de amellett, hogy érződik, hogy valami újat akartak Grizzlyék csinálni, csak visszaköszön pár olyan riff, ami már jött már szembe máskor is máshonnan.
Nem sok mindenben lehet már újat hozni. Bólogatni simán lehet az Ursus Arctos-ra úgy egészben is, de ahogy az album második felében bedörrenek a dalok, ahogy nagyobb teret kapnak a hangok, szellősebb lesz az összkép, ott sokkal erősebb hatást fejtenek ki rám. Nem mintha nem lenne rendes iparos munka pl. a Black Hole, de a kevesebb néha több elve itt inkább érvényesül. A Grizzly-vel mindenképp érdemes egy próbát tennie azoknak, akik egy hazai sludge/doom hibridbe kóstolnának bele. Néha eléggé meg lehet érezni benne az egyedi ízt, de attól azért nem kell tartani, hogy eddig sose hallott újdonságba futunk bele.
