Vannak azok a koncertek ( várom ügyvédje jelentkezését Pálinkás Úr! ), amire az ember inkább kíváncsiságból megy le, nem azért, mert annyira oda lenne a bandáért. Nekem a Turnstile túl modern, egyszer a Limp Bizkit ugrik be róla, máskor a Helmetet hallom ki belőle, miközben az egész úgy hardcore, hogy közben grunge is. A Blue by You meg new metal? Vagy csak kalipánk? Azonban amikor kiderült, hogy sold out lett a buli, már felkaptam fejem.
Reméltem, hogy végre olyan hardcore buliba cseppenek, ahol visszakaphatok valamit a régiek tesztoszteronban és izzadságban fogant hangulatából. Mostanság ennek igencsak híján vagyunk, kicsit már le is mondtam arról, hogy a színtéren kószálók valaha képesek lesznek visszaidézni ezeket az alkalmakat. Itt vannak a fiatalok is, sokkal kisebb számban, mint anno mi voltunk, de a lelkesedésük ugyanaz. Szóval szép lassan a közönyösségből felspannoltam magam, és mire a budapesti Touch a színpadra lépett, minden porcikám vágyta, ami eztán jött.
Táccsékat most láttam harmadszor, és a jelenlegi HC színtér legjobb bandájának tartom őket. Nagyon várom a nagylemezt, és amit ezen az estén mutattak belőle, csak fokozza a várakozásom. 25 perces műsoruk hamar elillant, kiváló hangulatban. Ismerik őket, szeretik őket, ők pedig nagyon élvezték a tömött terem atmoszféráját. Kiváló bemelegítés volt a baltimore-i srácok színpadra lépése előtt.
Ahogy belevágtak a Generatorbe, a színültig teli terem egyszerre mozdult meg. Iszonyatos energiák szabadultak fel, csodálatos élmény volt állni ott, és hagyni, hogy ez a hangulat magával ragadjon. Nem ismertem a szövegeket, és nagyon sajnáltam, mert szívesen mentem volna az első sorba üvölteni. Legközelebb ez már másként lesz, hiszen amióta lement a Turnstile 37 perces műsora, rengeteget hallgatom a lemezeiket.
Brendan Yates nem az a tipikus hc frontember. Egyszerre laza és szuggesztív, agresszív és közben iszonyat funk munkál benne. Negyed annyi mozgással dolgozott, mint esetében más tenné, mégsem lehetett nem figyelni rá. Franz Lions basszer pedig olyan rasszista sztereotípiákat erősít meg, mint amit a South Parkban már Token esetében láthattunk, ami annyit tesz, hogy csak egy basszusgitár kell egy fekete kezébe, és már nyomhatja is.
Genetikailag kódolva van a ritmus, a feeling, nem kell tanulniuk, csak csinálni. Annyira laza volt, annyira illett az összképbe, és annyira egyedi ízt kölcsönöz ehhez a zenéhez, hogy szívesen kipróbálnék vele pár végletekig feszült bandát. A Generatortól a záró Gravity-ig úgy ment le a műsoridő, hogy amikor a zenészek az outro alatt elsomfordáltak, percekig csak tanácstalanul álldogált a tömeg. Senki sem értette. Ennyi? 12 nóta? Ahogy Máté fogalmazott: ez a műfaj sajátossága, és igaza van. Ez így volt tökéletes! Hiányérzet maradt, de nem tolták túl, és így csak lóg a levegőben. Mert így nem is kérdés, hogy legközelebb újra lemegy az ember. Hogy kerüljön fel az i-re a pont. Addig remélhetőleg kijön a harmadik nagylemez is, és ezzel a műsoridő is változik majd olyan 42 - 44 percesre. Addig meg élvezze mindenki a nyarat.
FOTÓK: BODNÁR MÁRTON, martonbodnar.com
