Sajnos az idei FEZEN sem úgy fog megmaradni a kollektív emlékezetben, hogy fennakadás nélkül zajlott le. Az utolsó estét megtépázó viharról senki nem tehet, a természet bárhol a világon űzhet ilyen durva tréfát a szabadtéri rendezvényekkel. Az éjszakai tömegbalhé és az annak kapcsán közzétett nyilatkozat már jóval kényesebb ügy. Bárki utánanézhet, nem is feszegetnénk most, hogy ki „nem tud viselkedni”, vagy netán ki lépte túl a hatáskörét, mindenesetre elég aggályos. A bankkártyás fizetési rendszer ismétlődő (!) összeomlása meg igencsak nehezen magyarázható jelenség ma, 2019-ben; egy telekommunikációs nagyvállalat támogatásával a jövőben elhárulhatna a probléma. Aztán abból is adódott némi kalamajka, hogy egy ízben az online hírforrásra hagyatkoztunk a nyomtatott műsorfüzet helyett (a valós idejű kommunikáció korában élünk, vagy mi a fene…), és ráfáztunk, mert bő félórás késéssel értünk az adott helyszínre. Nem öröm, hogy ismét az esemény árnyoldalaival kezdjük a beszámolót, de hát szemet sem hunyhatunk ezek fölött. Ugyanakkor a menetrend szerinti fesztiválbusz meglétén vagy az étel-és italkínálaton igenis érződött a szervezők igyekezete, hogy minőséget nyújtsanak a kilátogatóknak, és idén is átélhettünk annyi nagyszerű koncertet, hogy elmondhassuk, érdemes volt Fehérváron tölteni a hét második felét.
Legalábbis a második naptól kezdve, mivel szerda estére a Neurosis jelentette a kötelező elfoglaltságot a fővárosban. Ha az előző gondolatmenetet a FEZEN pozitívumainak szenteltük, akkor a rendezői stábnak itt mondanánk külön köszönetet, amiért annyira leegyszerűsítették és meggyorsították a beléptetést a fesztivál területére. Innentől kedve a zenei élmények minden kisebb-nagyobb aznapi bosszúságot feledtettek.
Első utunk az egykori kocsiszín (a fesztiválozók számára Hammerworld Csarnok nevén ismert, és itt üzemelt anno a Bahnhof klub is) udvarában kialakított Captain Morgan Kertbe vezetett, ahol a Slowmesh tolta a jóféle stoner rockot. A csapat kisegítő dobossal, a Dreamgrave-ből, az All But One-ból és a Mytrából ismert Tóth Tamással állt ki. Vélhetően nem állt rendelkezésre sok idő összegyakorolni a programot, ám a legapróbb jel sem mutatott arra, hogy vészmegoldásról van szó. Tomi olyan erőteljesen és gördülékenyen, ráadásul akkora beleéléssel hozta a tempókat, mintha itt is állandó tag volna. Mi több, néhol saját ötletekkel is kiszínezte a témákat. A szett lényegében megegyezett a Black Stone Cherry előtti műsorral, de a White Trash Millionaire feldolgozása is lement, csak hogy emlékeztessék a srácok az egybegyűlteket, hol találkozhattak velük legutóbb (már akit kellett). Age Of Nemesis fellépésről túlzás nélkül évek óta nem jutott el hozzám hír, bár még ennek fényében is komoly meglepetést okozott a népes közönség, amely Fábiékat várta a Csarnokban. A visszavonultan töltött időszak persze nem tétlenül telt a zenekar életében, hiszen célegyenesben a következő album – ez is hihetetlen egyébként: a legutóbbi lemez, az itt három dal erejéig felidézett Terra Incognita 2002-ben jött ki, még Nemesis néven!.. –, és két tétel el is hangzott róla. A Játék másokért a formáció kalandozóbb, a Kell, hogy légy pedig az összefogottabb, egyszersmind súlyosabb oldalát képviseli. Természetesen az első két Nemesis korongról sem feledkezett meg az ötös, és a megszokott magas szintű hangszerkezelés mellett Kiss Zoltán is kitett magáért, mint mindig. Az ő szellemes konferálása biztosította a koncertjeik hagyományosan oldott hangulatát. A Special Providence, mondhatni, erre is rádobott egy lapáttal, hiszen ők csupa instrumentális szerzeményt sorakoztatnak fel, nem is a legkönnyebben emészthető fajtából, a jelenlévők érdeklődése és lelkesedése azonban az ő bulijuk alatt sem csökkent.
Irány a szabadtéri Harman nagyszínpad! Az Arch Enemy kapcsán mutatkozott a fent említett „zavar az Erőben” az eltérően közölt kezdési időpontot illetően. Aki jókor érkezett, már azt is hallhatta, hogy intróként a Pokolgép-féle Tökfej csendült fel, tényleges magyar vonatkozást adva a show-nak. Korrekt áttekintését kaptuk Michael Amotték csajfrontos korszakának (plusz Fields of Desolation a legvégén), a rájuk jellemző zenei, illetve előadásbeli fogásokkal. A turbó üzemmódban pörgő Alissa személyiségéből meglehetősen kevés jött át, azaz a konferálásokat a lehető legrövidebbre fogta a kisasszony, és a nagyérdeművel való érintkezése is a kötelező elemekre korlátozódott, de ha ő azt mondja, hogy üvölteni, ugrálni vagy headbangelni kell, akkor nincs kibúvó!.. Jeff Loomisnak meg alanyi jogon jár az önálló szóló – főleg ha már az alkotási folyamatokba nem vonták be –, és a fickó játékában még mindig ott van a varázslat!
Egy Dream Theater koncert ma is eseményszámba megy. Nem feltétlenül az aktuális kiadványuk okán, sokkal inkább azért, mert rendre bedobnak egy-két régen játszott meglepetés-nótát. Vagy éppen a tematikus múltidéző jellege miatt, legközelebb a teljes Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory albummal jönnek át az öreg kontinensre, mint kiderült. Ez alkalommal előbb az A Nightmare to Remember ütött szíven, majd a vége felé a Lie hozta számomra az igazi eszméletvesztést. Nyilván nem vettük zokon az idei eresztést, de az előbb említett csodákhoz képest a Distance over Time-ot is legfeljebb vállalható munkának gondolom. Voltaképp az is elismerésre méltó, hogy egyáltalán képesek voltak rá (a The Astonishing után felér egy megváltással…), ugyanakkor kérdéses, megmarad-e róla bármi az élő programban a ciklus lecsengése után. A bevezető kisfilm, aztán a dalok alatti, azok atmoszféráját remekül alátámasztó vetítés is folyamatosan a színpadra szegezte a tekinteteket; talán a legötletesebb és legszebben kidolgozott vizuális adalék volt, amelyet a formációtól valaha láttam. A máskor s(z)ótlan James LaBrie önmagához képest feltűnően lelazultan, mintegy a fesztivál légkörét átvéve lépett színre. Teljesítménye ezúttal is ingadozó volt, az In the Presence of Enemies, Pt. 1 és a The Dance of Eternity kettőse egyértelműen az ő pihentetését szolgálta, néhol meg túlénekelte a témákat, ám a nagy átlagot tekintve tisztességesnek mondható, amit nyújtott. (A következő „találkozásig” remélem, lesz módom letesztelni a friss Barstool Warrior után elkeresztelt Dream Theater sört.)
A pénteki nap tűnt a legkevésbé eseménydúsnak, és a Cradle Of Filth kiesése csak még jobban beárnyékolta. A Life Of Agony viszont megadta, amit vártuk tőle. Megszólalás szempontjából, mondjuk, lehetett volna ütősebb a buli – ez általánosságban is a Rockmaraton XXX sátor ismérvének bizonyult sajnos –, de egy olyan szett, amelyet a River Runs Red nótái foglalnak keretbe (új szám is terítékre került), semmilyen körülmények között nem lehet rossz. Mind a négy muzsikusból sugárzott, hogy élvezik ezt az egészet, különösen Mina Caputo volt elemében. Őt előző életében (értsd: Keithként) visszafogottnak és felpörögve egyaránt láttam a színpadon, ezzel szemben a „nemi fordulat” óta kiegyensúlyozottabbnak, magabiztosabbnak érzem. Úgy tűnik, megtalálta a helyét a világban, és a jelenkori L.O.A. szerzemények mondanivalójából is ezt vélem kihallani, míg az útkeresést vagy egyenesen kilátástalanságot megéneklő korai darabokat a fiatalabb kori énje mindennapjainak részeként kezelve tolmácsolta. Mindeközben alig bírt egy helyben megállni, időnként valósággal belemászott az első sorban állók arcába.
A nap végén ugyanitt a Vulgar Display Of Cover műsorába is belenéztünk. A tribute zenekarok elburjánzása mint jelenség hidegen hagy, konkrétan az ő létjogosultságuk azonban levezethető abból, hogy a Panterát már semmilyen módon nem lehet újjáéleszteni. Vörös Attiláék ráadásul nem az élethű imitációra törekednek – bár a gitáros a külsőségeket tekintve is képes közel kerülni Dimebaghez a játékstílus mellett –, hanem a szellemiséget igyekeznek megidézni. Budai Béla (egykori, illetve egyéb jelenlegi bandáit nem sorolnám fel, de az egyikkel röviddel azelőtt szintén fellépett!..) pedig masszív alapokat hozott a dobok mögött, úgyhogy az Abbott tesók elégedetten emelhették a magasba a viszkis poharat odaát. A programban bizonyos megkerülhetetlen tételek miatt adódtak átfedések az Anselmo-féle „nosztalgia show”-val, de a The Great Southern Trendkill korong két bestiális dala, a 13 Steps to Nowhere és a totál eszement Suicide Note Pt. 2 képében a csemegékből is kijutott az éjszakázó Pantera híveknek. Szóval ha már mások anyagából dolgozik valaki, azt csak ilyen hozzáállással és minimum ilyen színvonalon szabad!
A szombat rögtön azzal a kellemetlen hírrel indult, hogy a viszonylag korai időpontra beosztott Firewind egy közúti baleset miatt késik, így a Fehérvár elnevezésű szabadtéri színpadnál, Hobo és Bill közös előadásával kezdtük a napot, pontosabban akkor már estébe hajló késő délutánt. Kettőjükkel kapcsolatosan az a legfontosabb, hogy a hetedik X-en túl vagy a Kapitány esetében ahhoz közeledve óhatatlanul másképp megy a mozgás és másképp szól az énekhang, mint a hőskorban, ám ennek a két embernek olyan egyénisége és stílusa van, hogy most is játszi könnyedséggel csavarták az ujjuk közé a több ezres hallgatóságot. Tették ezt önállóan a saját emblematikus számaikkal (Közép-európai Hobo blues, Mindenki sztár, illetve Rossz vér, Hosszúlábú asszony, hogy csak párat ragadjak ki) és együtt (Kopaszkutya) is. Blues-királyunk néha háttérbe vonult és letelepedett a neki odakészített székbe, mire Hobo egy alkalommal tréfásan megjegyezte, milyen kiváló vokalistája van. Az ő humoros kiszólásai és gegjei egyébként is aranyat érnek. A fiatalabb korosztályhoz tartozó hangszeresek zömmel a Kapitány zenekarának fix tagjai, és kitűnő érzékkel nyúlnak a Tobacco Road vagy a Hey Joe sztenderdjéhez is, ellenben a Bill bátyó által énekelt, a magyar zenei és sportélet halottjai emlékének ajánlott A zöld, a bíbor és a fekete ebben a belassított, blues-rockos változatban elég enerváltan hatott.
Innen ismét a Maraton sátorba vezetett az út, ahol a Queensrÿche adott remek összefoglalást fénykorának terméséből, egy derekas adag idei, illetve közelmúltbeli számmal kiegészítve mindezt. A magamfajta ínyenc old school arcok – ahogy észrevettem, mi voltunk többségben – a félig-meddig névadó Queen of the Reichra, az NM 156-re és a Screaming in Digitalra csettinthettek elégedetten, de a Promised Landről idecsempészett I Am I sem akármekkora meglepetést okozott. A The Verdict dalai és a Condition Hüman hallatán viszont hasonló benyomás ért, mint a Dream Theater kapcsán, hogy tudniillik ezek maximum felidézni tudják a régi időket, de már nem ugyanazt a szintet képviselik. És hát a szerényen hátul meghúzódva basszusozó, összeszottyadt Eddie Jackson láttán bizony az idő könyörtelen múlásának gondolata is befészkelte magát az agyamba. Rajta kívül amúgy is csak Michael Wilton gitáros maradt hírmondónak a dicső múltból, s ily módon, ha nagyon szigorúan állunk a kérdéshez, a mai Queensrÿche lényegében önmaga tribute csapatává vált. Nincs bajom Casey Grillo dobossal, de ha erről a zenekarról van szó, vagyok annyira régi sulis rajongó, hogy ragaszkodnék az annak idején megkedvelt és jól megszokott tagsághoz. Todd La Torre persze egy rendkívül szerethető figura. Amellett, hogy tökéletesen hozza a fiatal Geoff Tate-et (a Jet City Woman alatt megint bemutatta a múltkori, egyáltalán nem kihagyhatatlan fricskát összefogott hajjal, napszemüvegben), a saját hangján is tud ám énekelni, ha akar – és / vagy ha a többiek is akarják... Frontemberként pedig egyértelműen ő „adta el” nekem a bulit. Közvetlenül, barátságosan kommunikáló, alázatos egyéniség, akiben érezhetően a hajdani fanboy énje is él tovább. Nem kétséges, hogy a jelenkori ’rÿche életképessége neki is jelentős mértékben köszönhető, és a tompa hangzást leszámítva újfent szép pillanatokkal ajándékozott meg a társaság. Csak éppen már nem a műfaj jövőjének formálása, hanem a múltba révedés jegyében…
Roppant kíváncsi lettem volna a Karthago műsorára, ebből azonban mindössze az Apáink útján adatott meg nekem, mert egyrészt nem volt szívem féltávnál otthagyni a „Királÿnőbirodalmát”, másrészt mire odakeveredtem a Fehérvár színpadhoz, leszakadt az ég, és az áldatlan állapotok miatt később amúgy is félbeszakadt a show. Rohanás vissza a fedett helyszínre, pláne mivel Thomas A. német állampolgár retro haknija semmiképp nem lehetett opció (jóízlésem tiltja, hogy bővebben is kifejtsem, kiről-miről van szó, de ki lehet találni), nem szólva arról, hogy az egyre rosszabbra forduló időjárás miatt annak is véget vetettek a szervezők, az Ignite már fel sem lépett, és nem sorolom. Maradt tehát a feszült várakozás a sátorban, de végül jött a Moby Dick intenzív thrash terápiája, és náluk nem csupán a sound talált magára csodával határos módon, de maga a koncert is tarolt. Pedig úgy hírlik, az egyre jobban „arayásodó” Göbl Gábor és társai még a saját játékidejükből is faragtak valamennyit, hogy utánuk a Firewind teljes értékű bulit nyomhasson. A nóta-összeállítás mindenesetre prímán működött. A frissebb zúzdákat az első blokkban letudták, majd az Ugass kutya! nyitotta a klasszikusok sorát, és onnantól kezdve valóban az évtizedes kedvencek uralták a terepet. Az eredetileg a Hobo Blues Band által jegyzett Gazemberben hatalmas poén lett volna Földes úr vendégszereplése, de úgy látszik, ez a húzás nem volt tervben. Igazság szerint már a Keresztes vitéz búcsúja után hiányérzet nélkül fújtam volna visszavonulót, és bár a Firewind fellépését sikerült megmenteni, az inkább csak amolyan becsületgóllal ért fel. A hangzás durván leromlott, és maga a banda se nyújtott sok emlékezeteset. Gus G elsőrangú gitáros, Henning Basse hangja is a helyén van, az énekes azonban nem szerzett nálam jó pontokat az elhanyagolt, „sherwoodi erdei” külsejével, és emlékezetes dalokkal sem áll túl fényesen a görögországi székhelyű brigád. A magam részéről ezek közé sorolom a régről ismert Mercenary Mant, és az Ode to Leonidas is tetszik, ám ez még mindig kevés, úgyhogy a nagy többség számára alighanem a jövőben is elsősorban onnan lesz ismerős a Firewind név, hogy Gus egy időben Ozzynál játszott. Különös egybeesés, hogy ők is nagyjából az Avantaisával egy időben tűzték műsorra a Maniac című 80-as évekbeli popslágert; más kérdés, hogy az est (vagyis inkább már éjszaka) pompáját ez sem igazán emelte.
És hogy ki mindenkit / mi mindent láttunk-hallottunk még a három nap folyamán? Egy fitt, egészségtől és életerőtől valósággal kicsattanó Paksi Endrét az Ossian élén, akit az aktuális platinalemez-átadás csak még jobban felvillanyozott, egy végig magas fordulatszámon pörgő és ötletes hangszeres megoldásokban bővelkedő Ørdøg szettet, vagy éppen az Y / Z generációt megszólító, azaz (zenei értelemben is) a mai fiatalok nyelvét beszélő, vendégénekesnőt is bevető Kassandrát. Nyilván így is csak egy kisebb szeletét sikerült átfogni a fesztivál egészének, de talán ennyivel is tudtuk szemléltetni a felhozatal sokszínűségét. A bevezetőben kifogásolt pontokon jöhetne elsősorban a fejlesztés legközelebbre, és akkor nem érhetné szó a ház elejét.
Fotók: Fezen Fesztivál
