Amikor egy haver azzal ír rám, hogy "írnék-e a lemezükről?" mindig elgondolkodom, hogy ez jó ötlet-e. Volt már rá példa, hogyha nem tetszett az ismerős zenéje, akkor abból sértődés lett és hosszas haragtartás felém. Máskor meg olyan lemezt kapok, amit ki sem bírok venni a lejátszóból. Kétélű dolog ez, de azért a többség megértő. Csütörtök reggel akptam meg a Eugene Tooms bemutatkozó lemezét a The Whole Nine Yardot.

Az azért sejtet valamit, hogyha három nap után már írok is az anyagról. Már az artwork, a The Whole Nine Yard borítója is nagyon bejött ezzel a sivatag előtt pózoló mechanikus robot kakassal. Sejtettem, hogy a srácok valami menőt fognak szolgáltatni a hallójárataimnak. A hat dalt tartalmazó anyag nem túl hosszú szórakozást nyújt, de az legalább tartalmas. 

A nyitó Monday Fury már a címével megvett magának, de egy ilyen után elgondolkodtam, hogy miért nem hét dal van a lemezen? Kis rejtett üzenetként tök jól szolgálhatott volna. A trió munkásságát úgy tudnám leírni a legegyszerűbben, hogy dallamos stoner rock, azzal a "negyven fokban a kocsiban száguldozó" hangulattal fűszerezve. Néhol nagyon masszív riffek alakulnak ki, amiknél csak úgy kapkodom a fejemet. A már említett nyitó dal azon túl, hogy marha jól szól felvonultat ezek közül mindent, majd egy kis psycho vonallal levezeti a dalt, aminek hála az első perctől kezdve kíváncsi voltam a folytatásra. Kicsit olyan hangulata van az egésznek, mint a 1000MODS-nak csak ezért nem kell imádkoznunk a görög Istenekhez, hogy figyeljenek ránk.

A szokásos stoner hangzás mellett azért nem tudok elmenni, mert a srácok szintet léptek ebben. Van a gitárban kis karc, amit a basszusgitár úgy pörköl meg, hogy attól egyből gitározni támadt kedvem. Ennek lehet, hogy a szomszédok nem annyira örülnek majd... De a lényeg, hogy a srácok zenéje stimulálja az agyam, hogy én is kezdjek el zenélni. Nem találták fel a spanyolviaszt, Az igazat megvalva, nincs semmi egyedi a zenéjükben, hallottuk már ezt nem is egyszer, de ettől független az olyan dalokkal, mint a Storm tökre működik. Imádom a wah?! pedálos kiállást, ami tényleg úgy vezeti fel a szólót, mintha egy hatalmas vihar közeledne felénk. Remekül szerkesztett dalokat találunk a lemezen, aki pedig bírja az egyszerűbb országutas stílusú stoner rockot, annak nagyon be fog jönni ez a lemez. 

Nálam ez az ágazata a műfajnak kicsit nehezebben érik meg, de így se volt rossz. Amit én hiányolok néhol, az egy-két tökösebb, gyomorból jövő ordítás. Nincs semmi bajom az énekkel, csak egy-két helyen totálisan hiányát éreztem egy két öblös ordításnak. Ha csak vendégekkel, de akkoris meggondoltam volna, hogy beleépítem néhány dalba. Ettől független minden dal feszesen szól és ez csakis a dobnak köszönhető. Nincs az a tipikus stoner ingadozás tempó ügyileg, nem csúszkálnak egyáltalán.  Kíváncsi vagyok, hogy élőben, hogy fognak megszólalni ezek a dalok. Koncerten találkozunk!

Béke, Szeretet, Metal!