Mire képes egy rosszul beágyazott link? Éppen a Planet Of Zeus új albumát akartam leszedni, amit a kiadó elküldött nekünk, de valamit elrontottak. A link a Gurt nevű angol zenekarra mutatott. Meg is lepődtem, hogy ez nem igazán az a görög muzsika, amit megszoktam.
Ha mindig ilyen véletlenek történnének velem, akkor marha szerencsés fiúcska lennék, bár így sem panaszkodom. A londoni zenekar magát sludgynoise műfajba sorolja, ami úgy meg is állja a helyét. Nem egy friss bandáról beszélünk, jövőre lesznek tíz évesek. Valahogy azonban eddig mégsem jöttek soha szembe velem. A Bongs Of Praise a zenekar harmadik teljes albuma, előtte azonban rengeteg EP-t hoztak a nagyvilág tudtára. A harmadik album mindig meghatározó egy zenekar életében, szerintem. Eléggé gyakran azzal érik el a csúcsot. Még az előző két anyagát nem sikerült meghallgatnom a zenekarnak. Sőt... a mostani lemezt is másodjára hallgatom, de már elsőre letépte a fejemet.
Olyan ez, mintha a Kvelertak brutalitását kevernéd a horvát Negative Sludge zenéjével és rá kevernél némi nemű Eyehategodot, amit kicsit lelassítasz. Az igazi bélből jövő hörgés, amit egyszerűen nem értek, hogy bír ember kipréselni a torkán, megkenve vastagon, néhol pankos egyszerű, máshol rock & rollos hatásokkal. Amire rá épül itt-ott egy-két igen kemény kis riffecske. A Jazz Cabage dal mocskos basszussal indul, amire jön ez a hörgés, visítás és az a lépkedős riff, amit a doomsterek a thrashből vettek át és lelassítottak. Egy igazi rövid egy perces darab, amin igazából nincs is szöveg, de talán még is ez tetszik a legjobban a lemezen. A dalok amúgy nagyjából középtempóban vannak megírva, hogy még pont tudd rá kényelmesen mozgatni a nyakadat, de mégsem vállnak unalmassá. Pedig azért lássuk be, hogy nem ez az ének a legváltozatosabb, nem egy Bruce Dickinson, de aaah... Imádom azt, ami ennyire mocskos, ami ennyire kiherél. A Rolling Stoned című dal talán az a nóta, ami a legjobban betud magával húzni. Már, ha nem nézzük a már említett egy perces tételt, plusz ezen van értelmes ének is. Olyan érzésem van, mint a Belzebong Bong Thrower dalánál. Az a nóta is megfogja a fejed és addig veri az asztallapjába, amíg magadtól nem kezdesz el bólogatni. Na, ez is totál ugyanaz a hangulat.
Imádom a gitárok hangzásvilágát, annyira fuzz, annyira mocsok. Pontosan eltalálták a srácok azt a vonalat, ami néhol az Electric Wizardban már nekem sok, közben pedig ezzel a mocsok hörgéssel még jobban magukhoz láncolnak. Noha, hosszú ideig nem szoktam bírni az ilyesfajta zenét, ez most valahogy nagyon elkapott. Hiába, a kivétel erősíti a szabályt...Ennek köszönhetően a tíz dalt egyáltalán nem unom, sőt újra és újra fogom még hallgatni a lemezt, de így is totálisan ott van a szeren. Ha nem tudod, hogyan indítsd a következő hetedet, akkor ajánlom a GURTot! 
Béke, Szeretet, Metal
