Újabb lemez, újabb super grouptól. Mert akárhogy is tekintesz erre a zenekarra, ez egy super group, nincs mit tenni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a Hellyeah utolsó albuma, amin Vinnie Paul dobolt. A Welcome Home mindenkinek csalódás egy kicsit, de miért?

A pokol felé félúton kezdjük az albumot. A 333 olyan kemény szögeléssel és fej leordítással kezdődik, hogy erre hazánkban talán egyedül Veres Gábor lenne képes. Egy rendkívül agresszív nyitánnyal indul a Welcome Home, ami tökéletesen megalapozza a zenekar, az album hangulatát. Mondhatjuk, hogy tipikus Hellyeah nyitánnyal van dolgunk. Az előző öt albumnál is azt figyeltem meg, hogy az első dalok a lemezeken ritka nagy lendülettel robbannak a képünkbe, és inkább később ül le egy kicsit a zene. A hangzással és a dalokkal igazából nincsen semmi gond. Totálisan ugyan azt kapjuk a képünkbe, mint az eddigi lemezeken, nem ért semmilyen meglepetés.

A gitár sound hajaz még mindig kicsit Dimebag soundjára, Chad még minden szúszt kiordibál a tüdejéből a dob pedig… Mit mondjak? Bár csak élne még az öreg. Mikor megtudtam, hogy elhunyt az volt az első gondolatom, hogy marha hálás lehetek a sorsnak, hogy háromszor láthattam élőben játszani. A világ sokkal kevesebb lett nélküle. Nem is tudom, hogy találnak-e még egy dobost, aki méltó lesz a helyére. Mert nyilván nem fogják abba hagyni, hülyeség is lenne abbahagyni, hiszen a zenekar az dübörög tovább, de azért lássuk be. Magunkba nézve el kell ismernünk, hogy nem néztük volna meg annyian a Hellyeah-t, ha nem Vinnie Paul dobol benne. Szerintem, egy kezemen megtudom számolni, hogy hányszor volt az, hogy magamtól elővettem egy-egy Hellyeah dalt, mert azt akartam hallgatni. És pontosan azért mert ez A DOBOS utolsó albuma még nagyobb értékkel bír a számomra/számunkra, még inkább kiakarjuk elemezni minden apró kis pergetést, groove-ot vagy beütést. Akarva akaratlanul is elfog egy nosztalgikus érzés mikor a Welcome Home-ot hallgatom. Visszagondolok arra a három koncertre, hogy mennyire rohadt jó volt, visszagondolok arra, amikor a Drink, Drank, Drunk alatt feleseztünk a FEZEN-en.  Nincs mit tenni ez az album, már ebbe a skatulyába fog tartozni nálam.

Azért meg kell említeni, hogy a zenekar sem tudott elmenni csak úgy a történtek mellett és több dalban is érezhetően megemlékeznek elhunyt társukra, testvérükre. Legnyíltabban a Sky And Water-ben, ami abszolút róla szól. Emellett azért nem semmi, hogy összesen, ha jól számoltam öt dalhoz készítettek a srácok klipet, ami azért manapság ritka. De marhára jól tették mert, így folyamatosan képben voltam velük kapcsolatban. És akkor kéne valamit írni rendesen is az albumról, ami tele van energiával, bánattal és szomorúsággal. Ezzel mindent el is mondtam. Ha megrögzött Hellyeah rajongó vagy, akkor nem fog meglepetés érni, elégedett leszel. Ha Vinnie Paul fan vagy, akkor is elégedett leszel, ha pedig egyik sem, akkor hagyjuk is inkább a dolgokat…. Nyugodj békében Vinnie! Mi pedig várjuk a folytatást a zenekartól!

 

Béke, Szeretet, Metal