Ami késett, szerencsére nem múlt. Eredetileg úgy volt, hogy a Jeff Waters vezette Annihilator tavaly tér vissza Budapestre, de a 2017 év végén megjelent For The Demented lemezt népszerűsítő komplett Európa-turnét elhalasztották, így a koncert egy nap híján egy évvel az eredetileg tervezett időpont után, 2019. november 21-én került megrendezésre a Barba Negra klubban a Santa Cruzból érkező Archer Nation felvezetésével.
Valószínűleg mindenki életében vannak olyan napok, amikor tényleg semmi nem akar összejönni és az ember nemes egyszerűséggel inkább csak vissza feküdne aludni, vagy legszívesebben fel sem kelne, mert ezen már úgyis csak a holnap segíthet. Ez a bizonyos csütörtöki nap pontosan ilyen volt és egészen az Annihilator színpadra lépéséig nem is hittem, hogy mindez változni fog, de azután…
Akiket rendesen eltalált a Megadeth nyila
Bevallom férfiasan, hogy az Archer Nation néven emlegetett californiai trióról korábban még sosem hallottam, pedig másfél évtizede nyomják az ipart és ezidáig az idén februárban megjelent Beneath the Dream albummal együtt összesen három nagylemezt jegyeznek.
A Dylan Rose gitáros / énekes által vezetett csapat minden különösebb cécó nélkül egy remek Megadeth iskolát hozott a magyar közönségnek. A zenekar legenergikusabb és egyben leginkább figyelemre méltó hangszeres teljesítményét a dobos Keyhan Moini hozta. A fickó egy totál minimálra szerelt dobszerkóval olyan témákat hozott, amire az a hasonlat ugrott be, hogy “strandpapucsban futotta le a maratont” és ez bizony komoly elismerést érdemel. A srác amúgy eléggé emlékeztet (némi Tom Arayás beütéssel) a fiatal Nick Menzára.
Félreértés ne essék, a Megadeth iskola ezesetben nem a szolgai másolás finomított megnevezése. Egészen egyszerűen a srácok remekül kamatoztatják Dave Mustaine örökségét, szóval akinek bejön a thrash műfaj ilyen irányú megközelítése, azoknak érdemes megismerniük az Archer Nation munkásságát.
Csuklóból kirázott vér profizmus
Ahogy az ilyen eseményeken lenni szokott, ezúttal is “szépen összehordta a szemetet a szél”. A klubban mindenfelé barátok, ismerősök, rendszeresen felbukkanó vagy épp ezer éve nem látott arcok, egyszóval remek társaság. Persze fennáll a veszélye annak, hogy illusztris társaságban leragadhat az ember egy sör mellett, de nem ilyenkor...úgyhogy Slagi cimborámmal, - aki remekül szórakozott rajta, hogy Jeff urat simán csak Riff Watersként emlegettem - még időben bebiztosítottuk a tökéletes helyet a nézőtéren és a zseniálisan kiválasztott Omen filmzene intro után nemes egyszerűséggel felrobbant a színpad.
A kanadai illetőségű Annihilator fennálása alatt Jeff Waters mellett kezdettől fogva folyamatosan cserélődik a tagság. Rengetegen megfordultak a zenekar soraiban és mára eljutottunk arra a szintre, hogy az aktuális tagok simán Jeff gyerekei is lehetnének. A doboknál a legfiatalabb arc Fabio Alessandrini, egy 1993-as születésű olasz srác foglal helyet, akinél a basszer Rich Hinks sem sokkal idősebb (1988-as születésű) és az újoncok között rangidős, a maga 32 évével sem éppen veterán Aaron Homma zárja a sort.
A látottak és hallottak alapján úgy tűnik, hogy Jeff, F. Scott Fitzgerald novella-hőséhez Benjamin Buttonhoz hasonlóan visszafelé öregszik. Magától értetődő természetességgel uralta a frontot, csuklóból rázta az időtlenül zseniális riffeket és hibátlanul énekelt minden dalt, függetlenül attól, hogy kinek a hangja hallható az eredeti felvételeken.
Emberünk nem csak nagy zenész, hanem nagydumás is: Már rögtön a koncert elején egy mondattal megkoronázta a jóllakottságukról gondoskodó “The Catering Queen” csapatát amikor (nem teljesen szó szerint idézve) azt mondta, hogy amiatt is szereti Magyarországot, mert itt mindig finom ételekkel várják, és ez (némi pocaksimogatással is alátámasztva) most is így volt, ezért szeretné megköszönni a cateringesek munkáját!
A stelist összeállításánál a vártnak megfelelően nem csak a For The Demented lemezre és a (várhatóan) jövő év elején érkező Ballistic, Sadistic lemez előfutáraiként megjelentetett dalokra koncentráltak, hanem egy igen erős “best of” programot kaphattunk az Annihilator történetének legerősebb tételeiből. Kapásból második dalként csendült fel az egyik legerősebb sláger a King of the Kill, még az első harmadban kaptunk egy laza kis bólogatós Set the World on Fire-t az azt követő Ultraparanoiaval, majd nem sokkal később felcsendült a brutálisan erős új lemezes Twisted Lobotomy. Jeff természetesen megemlékezett a 2018-ban szívinfarktusban elhunyt egykori frontemberükről, Randy Rampage-ről és a ráadás blokkban az első nagylemezről, az Alice in Hellről előadott tételeket hallgatva (Burns Like a Buzzsaw Blade, W.T.Y.D., Alison Hell) együtt tiszteleghettünk a punk világából (D.O.A.) érkezett énekes emléke előtt.
Egy kifejezetten szar nap végén az év egyik legerősebb koncertjéről térhettem haza. Köszönet érte!
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.
