Most, hogy egyre nagyobb divatja van a teljes lemezes visszatekintő turnéknak, én is megbarátkoztam velük. Igen, eleinte valamiért fáztam ezektől a dolgoktól, pedig tényleg az arra érdemes albumok élőben történő eljátszása tényleg hatalmas élmény tud lenni a rajongóknak és talán még a zenekarnak is. Ha emellé még odatesszük, hogy az August Burns Red mindig alapesetben is finoman szólva hatalmas bulit csap, esélytelen volt, hogy ne tegyem tiszteletemet a full Constellations előadáson.

Ez a koncert is tipikus példája volt annak, miért is érdemes odaérni már a nyitó számokra. Mondjuk a Currents és az Erra nevekkel eddig is találkoztam már, csak nem tudtam hová rakni őket zeneileg. Értsd: a név ismerős volt, a zenét még nem hallottam olyan adagban, hogy megjegyezzem. Nos, talán pont ennek volt köszönhető, hogy akkorát robbantott a fejemben a feltehetőleg valamilyen technikai hiba miatt a meghirdetettnél tíz perccel később kezdő Currents. A „sokhúros” matekos, progos, de emellett pofátlanul zúzós, rapelős, éneklős muzsika azonnal megnyert magának, a nekik kiszabott időben úgy éreztem, hogy egy teljesértékű bulinak lettem szerencsés hallgatója, szinte úgy jött le a fejemben a dolog, hogy ha csak ez az egy buli lett volna az estén, már akkor is jól éreztem volna magamat. Igaz, a gitárfront érthető okokból elég statikus volt, viszont a merchért is felelős Dee Cronkite, basszer annyira energiadúsan tolta a részeit, hogy még nekünk, egyszerű halandóknak is jutott belőle gazdagon. Ritka, amikor már egy nyitóbandán beindul a mosh, a circlepit, vagy épül egy wall of death, viszont kérem itt elszabadult minden, aminek csak el kellett! Szívesen megnézném őket egy igazi, fullos előadáson is!

Viszont akárhogy jött a kezdeti lelkesedésből fakató lendület, a szinte takkra pontosan a deszkákra repülő Erra nem jött át. Ahogy elnéztem, ezzel a véleményemmel igencsak a kisszámú „maradékban” voltam, de vállalom a véleményemet, hiányosságomat. Nekem határozottan nem jött át a gitáros srác, Jesse Cash indokolatlanul magas vokálja, az ilyenektől sajnos alapból a falra mászok. Ráadásul a hangképben sem állt össze valami, mert a keverőpult előtt állva is csak egy nagy maszat volt legtöbbször a muzsika, pedig én tényleg, őszintén vártam, hogy majd bekattan valamikor a dolog. De ez nem történt meg. Viszont a közönségben rengetegen tomboltak a srácokra, mint kiderült, többen már élőben is látták őket, szóval, ha nem a saját részemről nézem a dolgokat, a nagy százaléknak nagyon is hatott a varázslat, most én ebből sajnos kimaradtam. Így most többet nem is nagyon tudok mondani az estének erről a szakaszáról. Megnéztem őket, tudomásul vettem, hogy van rájuk igény, de lehet, hogy ez a hajó, ha egyszer be fog indulni engem itt fog hagyni.

A lényeg úgyis ezután érkezett! Az átszerelést kísérő nóták közül az utolsót, a Chop Sueyt már igen megtolták hangerővel, így sejteni lehetett, hogy ezután már jönnek a srácok és hozzák, amire mindenki jegyet váltott. Igazából mit lehet elmondani arról, amit már mindenki oda-vissza ismer? Mi újat lehet mondani a metalcore stílus egyik igen fontos alapkövéről? Azt, hogy melyik dalt mi követett úgysincs értelme, úgy ment végig minden, ahogy annak idején a műanyagra rá lett préselve és egy így is volt jól! Csak az egészet meghintette a visszaemlékezés varázsa és az élő előadás mocskosul pimasz lendülete.

Mondjuk ahol én álltam, kellett két-három dal, mire beállt a hangkép, de azt leszámítva hibátlanul jött minden egyes tétel, egyenesen tíz évvel ezelőttről, csak a mai tudással és technikával meghintve. A fiatalos hév természetesen így is megvolt, végig izzott a levegő, viszont az azóta eltelt időben felhalmozott tudásnak köszönhetően talán mégprecízebben jött minden egyes, a maga jogán is a klasszikus titulust kiérdemlő dal. A Meridiannél beindult a hangszercsere, Jake nyakába került a basszus, három gitáron ment a hatalmas, elszállós tétel, ami után JB nyakába került át a négyhúros egy kis időre, így aki a hangszeres szekciót figyelte, is kapott némi izgalmat. Akármilyen furcsa, hiába nyomják már hónapok óta ugyanazt a szettet a srácok, mégis lehetett látni, mennyire élvezik a Constellations dalait, mondjuk, van is mit! Egy pillanatnyi unalom, szájhúzás, elfojtott ásítás nem volt a rogyásig tömött szett alatt, mely, mint olyan, egy időgép erejével robbantott vissza mindenkit a múltba.

A rendes blokkot egy kisebb szünet, illetve egy dobszóló követte, majd egy négydalos mini best ofot raktak még a nyakunkba az urak, hogy érezzük a törődést. Itt azért még benéztünk egy-két albumba, annak is a javába. Volt itt mindenhonnan valami a Thrill Seeker és a Rescue & Restore kivételével, szerintem senkinek nem lehetett oka a szájhúzásra. A Constellations eleve alanyi jogon egy hatalmas alkotás, a többi dal csak hozzátenni tudott az egészhez.

Akárhogy is, aki megjelent, biztosan minden percét élvezte, ha másnak nem, a főelőadásnak. A Currents és az Erra is tökéletesen megállta a helyét, viszont itt és most kétségtelenül az August Burns Red és a Constellations volt az, ami miatt összeállt ez a meglehetősen masszív csillagkép (értsd: koncert). És aki jött, az megkapta! Egyenesen a nyakába! Mivel készül már az új, JB elmondása szerint az utóbbi albumoknál zúzósabb ABR korong, biztosra veszem, hogy egy éven belül újra találkozhatunk a srácokkal Budapesten, amikor már az eddig még ismeretlen dalcsokrot, vagy annak legjobbjait pakolják majd ránk. És abban is biztos vagyok, hogy az itt megjelent közönség újra ott lesz egy frankó kis repetáért! Mert igény az lesz!

Fotók: Dürer Kert, Bands Through The Lens /Somogyi Lajos/, további képek ITT.