Az USA Virginia államából (Richmond városából) származó Inter Arma az elmúlt évek során az underground metal színtér egyéni színfoltjává vált. Lemezeiken, ideértve az idei Sulphur English albumot is, egészen különleges módon vegyítik a súlyos és extrém zenék különböző válfajait, és ahogy októberben meggyőződhettünk róla, koncerten is kivételes élmény látni-hallani a bandát. Amikor a csapat két tagjával leültünk beszélgetni a buli előtt, még az ott elhangzottak – értsd: az Inter Arma bulik milyenségéről szóló gondolatok – sem készíthettek fel arra, mi vár ránk aznap este…
Üdv Magyarországon az első itteni fellépésetek alkalmával! Hogyan alakul a turnétok idáig?
Trey: Tegnap Bécsben játszottunk, onnan sima utunk volt ide. Ez az első önálló turnénk itt Európában, és remekül alakul. Más, mint amit eddig megszoktunk, de az emberek igen jól fogadtak bennünket. Ha minden igaz, ennél messzebbre még sosem merészkedtünk kelet felé, leszámítva egy zágrábi bulit tavaly ősszel.
Milyen a Sulphur English album fogadtatása?
Trey: Bejött az embereknek a lemez, bár szerintem másra számítottak. Sokkal dühösebb az anyag, mint amit vártak. Ezzel együtt a visszajelzések többsége nagyon is pozitív.
Ti magatok is elégedettek vagytok vele?
Trey: Igen. Hangzás szempontjából talán az eddigi legjobb lemezünk, és mindannyian roppant elégedettek vagyunk vele.
Mit gondoltok, szintet tudtok lépni ezzel az albummal a Paradise Gallows után?
Trey: Egyértelműen erre törekszünk. Úgy gondolom, hogy amit zeneileg létrehoztunk, az merőben eltér a Paradise Gallowstól. Bizonyos értelemben előreléptünk, ugyanakkor a zenénk talán nehezen befogadhatóvá vagy érthetővé vált, viszont a visszajelzések alapján ez a legjobb, amit ki tudtunk hozni magunkból.
Hogyan szemléltetnéd az Inter Arma zenéjének az első demók óta végbement fejlődését, alakulását?
Trey: Nem is tudom. Több szempontból is rengeteget változtunk. A kezdeti időkben inkább thrash metal banda voltunk. Ma már persze nem thrasht játszunk. A zenénk fokozatosan vált egyre intenzívebbé, ijesztőbbé, dühösebbé.
Ebben talán az is közrejátszik, hogy a Sulphur Englishre felerősödtek a death metal hatások.
Trey: Igen, egyetértek. Mindannyian egyre több ilyen muzsikát hallgatunk, és ez meg is mutatkozott a dalírási folyamat során.
Szerinted benne van-e a levegőben egy következő olyan léptékű áttörés, amilyet az új évezredben a Mastodon vagy a Gojira hajtott végre az underground színtérről? Melyik zenekaré lehet a következő sikertörténet? Nektek vannak ilyen céljaitok?
Trey: Vannak, de az ilyesminek természetes módon kell megtörténnie. Aligha lennénk képesek olyan döntést hozni, hogy egy poposabb, könnyebben emészthető lemezt készítünk.
Andrew: Nem hinném, hogy valaha is kompromisszumot kötnénk.
Trey: Persze megtehettük volna, mások is megtették már. A Gojira is iszonyatosan kinőtte magát. Ők lényegében egy death metal bandából fejlődtek azzá, amivé mára lettek. Az ilyesmi nálunk is elképzelhető volna. Reménykedni mindig lehet. Én is szeretném otthagyni az állandó melóhelyemet…
Elégedettek vagytok a Relapse Records munkájával?
Andrew: Minden várakozásunkat felülmúlják! Még ők jönnek oda hozzánk azzal, hogy sosem kérünk tőlük semmit, és hogy ha szükségünk van bármire, nyugodtan jelezzük feléjük, hiszen ha nem szólunk, maguktól nem fogják tudni! Mi elég önálló, független csapat vagyunk. Igyekszünk a lehető legkisebb nyomást gyakorolni másokra annak érdekében, hogy segítsenek nekünk. Nálunk szerintem ez magától alakult így. Nem testületileg döntöttünk úgy, hogy nem fordulunk segítségért másokhoz. Egyszerűen nem vagyunk olyan fajta arcok.
Trey: Mindannyian a „csináld magad” szellemiségű punk-rock / hardcore színtéren nőttünk fel. Játszottunk pincékben, konyhákban, és ha az ember hosszú időn át csinálja ezt, akkor nagyon is önállóvá válik. Amint aztán később magasabbra és magasabbra jutottunk, furának is tartottuk, hogy milyen klassz helyeken időzhetünk a bulik előtt, vagy hogy szállodai szobában alhatunk, nem pedig alkalomszerűen valakinek a kanapéján, netán a padlón. De már kezdjük egyre jobban megszokni, és vagyunk már olyan helyzetben, hogy kérhetünk segítséget, ha éppen úgy érezzük, szükségünk van rá. Azt hiszem, egyre jobban kialakul az a képességünk, hogy idejekorán felismerjük, ha segítségre van szükségünk, és nem várjuk ki, mire már késő lesz. Na de a lényeg, hogy a Relapse egy király kiadó, nagyon jók hozzánk.
Mennyire fontos számotokra, hogy a lemezeken hallható extra hangszerek is megszólaljanak a koncertjeiteken? Jon Liedtke (teremin) és Mikey Allred (billentyűsök, orgona, harsona) állandó tagjai az élő felállásnak?
Trey: Nem játszanak velünk rendszeresen, csak időnként. De ha már itt tartunk, Jon ott volt velünk Londonban, Hollandiában, és a hazai bulik közül is néhányon: a nyugati parton Seattle-ben, na meg Chicagóban. Mikey öt, legfeljebb hét koncerten játszott velünk, viszont ő is, Jon is az ország más-más részében él, úgyhogy nem egyszerű összehozni, hogy gyakran lépjünk fel velük. Amikor lehetséges, akkor igyekszünk élni az alkalommal. Reméljük, jövőre tudunk majd együtt dolgozni Mikey-val, hogy élőben is megszólaljanak az albumokon hallható extra hangszerek. Nélkülük is egészen tisztességesen visszaadjuk, amit lemezre vettünk, a koncerteken viszont intenzívebben játszunk, mint a stúdióban, ezért nem központi kérdés, hogy a lemezeket reprodukáljuk. Ehelyett egy azoktól szinte független élményt nyújtunk.
A kiegészítő hangszereken túl mennyiben szólnak másképp és mennyit változnak a számaitok élőben?
Andrew: Többnyire olyan dalokat játszunk élőben, amelyekről tudjuk, hogy rendesen megszólalnak. Lemezen szerintem nehezebb elcsípni és megörökíteni azt, amit élőben csinálunk, mint a koncerteken élményt nyújtani. Nem egyszerűen csak elnyomjuk a nótákat, hanem felülmúljuk a lemezváltozatokat. A gazdagabban meghangszerelt számokat inkább nem bolygatjuk, hacsak nincsenek velünk az extra hangszeresek.
Trey: Úgy gondolom, inkább vagyunk koncertzenekar, mint stúdiózó banda. A lemezeink is jól sikerültek, szeretem őket, de szerintem egy koncertünk élvezetesebb, intenzívebb, mintha az albumainkat hallgatnád. Ez mindig is igaz volt ránk. A zenekar megalakulása óta több mint hétszáz koncertet játszottunk már le. Élőben vagyunk önmagunk.
Hogyan írjátok a számokat? Sokat jammeltek a próbák alkalmával?
Trey: Igen. Hol T.J. (Childers, dobos), aki a zene java részét írja, hol Steven (Russell, gitáros), hol pedig én hozok a próbára valamilyen ötletet. Nem feltétlenül teljes dalt, inkább csak dalötletet. Egy darabig jammelünk rajta, és kiderül, mi fejlődik ki belőle. Egy dalunk egyetlen próba alatt, de akár több hónap folyamán is összeállhat a dolgok alakulásától függően. Amúgy rengeteget gyakorlunk, lehetőség szerint igyekszünk hetente több alkalommal próbálni.
És hogyan döntitek el, három-négy perc hosszú lesz-e egy nóta, vagy, mondjuk, húsz?
Trey: Leginkább érzés alapján. Tudjuk, mikor tekinthető befejezettnek az adott dalunk. Ha öt-hat percnél megállhatunk, akkor oké…
Andrew: Koncerteken nem ritka eset, hogy T.J. úgy dönt, szeretné hosszabban játszani ezt vagy azt a számot. Ilyenkor tekintettel vagyunk az adott nóta szerkezetére, de az érzéseinkre is hagyatkozunk.
Vagyis komoly hangsúlyt helyeztek a spontaneitásra.
Andrew: Nagyon is. Sosem állítunk össze dallistát. Legfeljebb akkor döntünk el bármit is előre, ha valaki dalt kér. Olyankor azon dől el a kérdés, akarjuk-e nyomni az adott nótát, vagy nem.
Trey: Most két órát játszunk, és fogalmunk sincs, mi lesz a műsor. Amint kiállunk a színpadra, megfejtjük.
Andrew: Olyan is előfordul, hogy T.J.-nek eszébe jut egy dobtéma, és belekezd, nekünk meg ki kell találnunk, melyik szám következik utána.
Hogyan íródnak a szövegek? Mike Paparo énekes dolgozza ki ezeket a már elkészült, végleges zenei alapokra?
Trey: Lényegében igen, Mindig lent van a próbáinkon, még akkor is, ha csak írogatunk, mert szereti hallani, ahogy csiszolódnak a témák, és így ő is elkezdhet ötletelni. Ezután dolgozza ki a koncepciót, de általában csak a felvételek idejére fejezi be a szövegírást. Akkor azzal a lendülettel fel is énekel mindent. Szereti halogatni a dolgokat.
Igen elvont módon fogalmaz, nemde?
Trey: Így van. Szereti a régebbi idők költészetét, az amerikai, német és orosz szerzőket, meg az elvontabb, egzisztencialista irodalmat. Szerintem ez nagymértékben ki is mutatható a szövegeiben. Imád különös történeteket mesélni a dalokban. Vannak személyes eszmefuttatásai is, de a java része próza, amelyet ő maga alkot.
Mit jelent a „Sulphur English” cím?
Trey: A legjobb magyarázata ez volna: büdös vagy bűzös retorika, szavak. Vagyis dühös, gyalázkodó beszéd. Nem káromkodás, hanem alantas, ocsmány beszéd.
Virginia államból, azon belül is Richmond városából jó néhány zenekar vált ismertté: Lamb Of God, Windhand, Municipal Waste, GWAR, Cannabis Corpse. Van-e a városnak vagy az államnak saját zenei közössége, színtere?
Trey: Mondhatjuk. Külön poén az egészben, hogy a Windhanddel egy helyen próbálunk. T.J. és a dobosuk, Ryan országos cimborák.
Az énekesnőjük, Dorthia pedig vendégszerepelt nálatok egy alkalommal.
Trey: Így igaz. Ezer éve ismerjük őket. Richmond nem egy nagyváros, a súlyos zenék tábora különösen kicsi közösséget alkot. Mindenki ismer mindenkit, mindenki számtalanszor játszott mindenkivel.
Andrew: És ki tudja, hány közös próbahelyiségünk volt.
Trey: Szóval mindenkit ismerünk, és minket is mindenki ismer. Viszont sok banda azok közül, akikkel együtt nőttünk fel, és akik vitték is valamire, mint, mondjuk, a Windhand, már nem koncertezik a városban. Mi is több mint egy éve játszottunk Richmondban. Ugyanakkor vannak friss, feltörekvő csapatok is, amelyek rendszeresen nyomnak bulikat. Richmond egyetemi város, úgyhogy folyamatosan jönnek a fiatalok, és zenekarokat alakítanak, kipróbálnak ezt-azt… Úgyhogy létezik helyi underground színtér.
Ti magatok is a színtér részének tartjátok magatokat?
Trey: Bizonyos értelemben igen. Már nem nyomulunk olyan aktívan, mint annak idején, de szerintem még mindig a része vagyunk. Ha ott élsz, és súlyos zenét játszol, akkor a színtér részévé válsz. Nem elég nagy a város ahhoz, hogy függetleníthesd magadat tőle, még ha akarod is. Ott van az otthonunk, úgyhogy ezt nem tudjuk kikerülni.
Globális léptékben van-e olyan zenei mozgalom vagy színtér, amellyel közösséget vállaltok?
Andrew: Hát, szerintem nincs.
Trey: Szerintem sincs.
Andrew: Általában kívül esünk a különféle skatulyákon. Nem azt mondom, hogy minden egyes bulin mi vagyunk a kakukktojás a többi fellépő mellett, de tényleg kilógunk közülük. Amikor egy hete a Desert Festen játszottunk, a többiek szinte kivétel nélkül stoner bandák voltak. Lehetnek persze közös vonásaink velük zeneileg, de mégis mi lettünk a csodabogarak abban a felhozatalban. Az Amplifesten meg pláne. Ha úgy tetszik, az ott játszó csapatok ötvözete voltunk.
Trey: Nem is hiszem, hogy bármilyen közegbe jól beillenénk.
Andrew: Nem egy alkalommal kaptuk meg az emberektől a hozzászólásaikban, hogy a metalnak minden alfaját egyesítjük. Baromi jól esik, hogy vannak, akik így vélekednek. Voltak, akik egyszerűen sludge-nak vagy black metalnak bélyegeztek bennünket, holott nyilvánvaló, hogy egyik skatulyába sem passzolunk. Nekik bizonyára könnyebb volt ennyivel elintézni ezt, miközben talán nem is hallgatnak zenét túl figyelmesen, szóval ők csináltak hülyét magukból, amikor sludge-nak tituláltak minket.
Trey: A lényeg, hogy bennünket bárhová be lehet illeszteni, ugyanakkor sehová nem passzolunk tökéletesen. Nem tudom, sok ilyen zenekar létezik-e. Elvétve talán akad pár…
Andrew: Alighanem a kaliforniai Adult Swim fesztivál lesz az egyik legizgalmasabb fellépés számunkra. Ott aztán nem lesz hozzánk hasonló banda. Hip-hop, pop, meg némi metal. Ha már itt tartunk, játszik majd az Iron Reagan, akik szintén richmondiak, de ők sem hasonlíthatók hozzánk. Fellép a Deathklok, az Iron Reagan, Tim Hecker, Captain Murphy, Freddie Gibbs, Lil Nas X, Jamie XX, és a többi hip-hop, meg indie DJ... És mi is! Mennyire vagány már, hogy minket is bedobtak ide! És ki tudja, hogyan fogad majd minket a közönség. Elképzelésünk sincs…
Pedig most pont ez a kérdés fogalmazódott meg bennem!..
Andrew: Én jó visszajelzésekre számítok. Szerintem az emberek tisztelik azokat, akik élőben játszanak. Ezért is örülünk, ha valakinek koncerten könnyebb ránk hangolódnia, mint lemezen. Amikor színpadra lépünk, olyan energia árad belőlünk, hogy azzal még a szüleinket és a barátainkat is meggyőzzük, vagyis olyan arcokat, akik egyébként nem tudják, mire számítsanak tőlünk. Heavy metalt várnak, de amúgy fogalmuk sincs erről a zenéről.
Trey: Ha mást esetleg nem is érünk el, legalább sokkoljuk őket. Márpedig van az úgy, hogy az ember élvezi, ha sokkolják, mert váratlanul éri valami. Szóval nagy móka lesz! Bárhogy is fog alakulni, én jól szórakozok majd.
Andrew: Önmagában az is mókás lesz, hogy nekünk is kijut majd a fesztivál hangulatából és légköréből. Általában véve nincsenek elképzeléseink, viszont a fellépőket elnézve mindenkinek meglepetést fogunk okozni. A többség biztosan nem váltana jegyet egy magunkfajta csapat önálló bulijára, mondjuk, L.A.-ben, viszont egy ilyen fesztiválon, ebben a bizarr stílus-kavalkádban akár meg is nézhet bennünket. Izgalmas lesz, alig várom már! Egy másik érdekesség a fesztivállal kapcsolatban, hogy a reklámozásához használt számunkat, a Stillnesst nem szoktuk élőben játszani, mert nem tudjuk visszaadni a hangszerelését. Nem azt mondom, hogy hamis képet ad a zenekarról, de valamivel jobban húz a mainstream dolgokhoz, mint a többi dalunk. Pedig Mike a súlyosabb, brutálisabb nótáink közül is énekel dallamosan néhányban!
Interjúfotók: Dr. Narcisse
Koncertfotók: Lányi Kristóf
Facebook / Bandcamp
