Folytatódik kitelepülésünk a Desszert Fesztre. Ennek keretében most olyan koncerten jártunk, amelyhez fogható eseményt régen éltünk át. Értem ezalatt mind a milyenségét, mind pedig a hatását. Nem mondom, idén is jobbnál jobb bulik követik egymást, de a Virginia állambeli Inter Arma ilyen minőségi felhozatalban is valami egészen kivételeset vitt véghez.

A budapesti LanternI műsorát indító Pink Floydos témát kifejezetten ígéretesnek találtam, akárcsak a számok alatti vetítést, ám sajnos egy idő után azt vettem észre, hogy az egész nem fejlődik sehova. A poszt rock stíluselemek adottak, hatásosan felépített dalokká azonban egyelőre nem formálódnak. Az ötletdúsabb és dinamikusabb dobjáték mindjárt sokat lendíthetne a produkción, nekem legalábbis ez volt az egyik elsődleges kritikai észrevételem, de egyéb tekintetben is az út elején tartanak még Rácz úrék. A kezdési időpont kifejezetten kedvezőnek bizonyult rájuk nézve, azaz nem csak a korán érkezőknek nyílt alkalmuk megnézni őket. Így akár dicsérhető is a bátor ugrásuk a “mélyvízbe”, azt viszont lássuk be, hogy ami ezután következett, az minden szempontból egy másik dimenzió.

Kezdjük rögtön a számokkal. Az amerikai srácok nagyon értenek a komponáláshoz, és ezen nem csupán annyi értendő, hogy okosan illesztik egymás után a különböző tempójú és jellegü témákat a nótákon belül. Mindemellett a metal extrém irányzatait is hihetetlen érzékkel vegyíti az Inter Arma, és bár a Sulphur English albumuk sem előzmény nélkül való, az anyag által képviselt színvonal még az eddigi lemezeik ismeretében is megdöbbentett. A szett összeállítása is mesteri volt. Nyilván kiemelt helyet kaptak benne az idei album tételei, ám hamar felhagytam az elhangzott dalok címeinek memorizálásával, helyette teljességgel átadtam magamat a spontán, jammelős jellegű előadásnak. Annyi mindenesetre bizton állítható, hogy a stúdióváltozatokhoz képest élőben jóval szabadabban kezeli a saját szerzeményeit a banda. A bozontos, hajótörött kinézetű TJ Childers dobos szokszor sajátos hatásszünettel - karfeltartással és némi sör legurításával - jelezte, hogy új téma vagy szám következik. Zenészként szintén jelenség az arc. Fékezhetetlen erejű, ugyanakkor alaposan kidolgozott és sokszínű játékával ő egymaga is lenyűgözött.

A többiek közül a tavaly csatlakozott Andrew Lacour színpadi munkája bizonyult kimagaslónak. A sűrűn tetovált bőgős ügyesen leste el és alkalmazta a Converge-től ismert fogásokat, mozgáselemeket. Mike Paparo énekes a buli elején beköszönt, a végén elbúcsúzott, a kettő között meg hol összegörnyedt, hol nekünk háttal felegyenesedett, hol meg eszelős tekintettel a közönséget fürkészve szórta dörgedelmeit a külvilágba. Hogy a “civilben” egyszerű, jámbor nézésű fickó mi módon változik mániákus tömeggyilkossá a deszkákra lépve, az olvasó fantáziájára bízom (tény, hogy annak a bizonyos másik dimenziónak új értelmet ad ezzel)... Trey Dalton és Steven Russell gitárosok a hajzuhatag mögé rejtőzős, megállás nélküli fejrázást művelték magas szinten a riffek csiholása mellett.

A frenetikus hatás nem is maradhatott el. Időről időre szórvány-moshpit alakult ki az előadást maximálisan átélő tömegben, egy rajongó a koncert közben szépen összecimbizett Lacourral, és a merch pultnál is folyamatosan élénk volt a forgalom.

Hát, rendesen fel van adva a lecke a színtérnek!

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF