Igen-igen persze, hogy mindenki a Fatherland miatt jár Die Krupps koncertre és a nálam is meglettebb korúak főleg emiatt dobják félre mozgásszervi problémáikat és mossák fel egymással a parkettet pogó címszó alatt, de akkor is: desszert akkor jár, ha szépen megettük a levest és a másodikat is. És a brokkolit sem kergetjük ki a tányér szélére. Nálam még egy fogással kiegésztült a menü - nevezzük előételnek -, ez pedig nem más, mint a őszneklátszótéli/takony időben a fővárosban autózni. Az őrület határán, ismeretlen kis utcákban tett túra után hagyom végre az autót egy biztonságosnak tűnő helyen. Az eső még jobban rákezd és éhes is vagyok, nagyjából ez a kettő pont elég, hogy a Manntra előadását lecsússzuk, de a los angelesi Viral bulijára már ott voltunk.
A Viral meglepettség és zavartság kettős érzésével kergetett folyamatosan kétségek közé. Igazi mindent bele leves - ha maradunk a menü hasonlatnál - produkció az zenei világuk. Vokál fronton NYHC-s masszív csordaüvoltéssel kevert reppelős zakatolással (Hollywood Undead utánérzéssel) dörrennek meg, ami alá szól gazdagon a sampler. Néha mocsok jól elkapta az embert, amit nyomtak, máskor meg lestem, hogy mire gondolt a költő ezzel a disszonáns zagyva zörgéssel - mintha az újházi tyúkleves finom falatai között mazsolát találnál. Fiatal banda, tele erővel és ötlettel és bár a nagy elődök előtt való tisztelgés néha szögegyszerű nyúlássá puhul náluk, de mégis lehet bennük fantázia, ha megtalálják a saját egyedi hangjukat végre.
A kényelmesnél kissé többet várakoztatva végre jött az este főszereplője, az ipari metalzene alapvetése, a német Die Krupps. Az új lemezük kapcsán látogattak el ismét felénk és ugyan az új anyag talán egy kicsit gyengébb lett, mint az ezt megelőző V - Metal Machine Music, de panaszra nem volt okunk a Vision 2020 Vision kapcsán. Ahogyan a koncerten sem volt okunk fanyalogni. Harminc évnyi zenélés után nem olyan nagy meglepetés, hogy Jürgen Engler érzi a színpadot, a közönség minden rezdülését. A beköszönő Blackout után rögtön visszamentünk az időben 1995-be az Isolation dallal. Nem kérdés, hogy az öregebb faszik itt már jobban érezték a boogie-t a lábukban, ezek a dalok szóltak inkább nekünk. A The Machinists of Joy lemezről érkező Essenback-Schmutzfabrik-Nazis Auf Speed tengely is feszes tempót diktált, ahogyan az új lemez dalai is egészen jól ültek. A közönség egy szűk 10-15 fős része a színpad előtt közvetlen kialakított magának egy kis szigetet, ahol kultúrált formában lökdösődhettek, ezt tényleg jól szeparáltan intézték, a többiek pedig élvezték a muzsikát.
A Destination Doomsday szerencsére jött, ahogy az Obacht is az lemezről, emellett tökre megfért a Trigger Warning, habár nem a legerősebb dal a lemezen. Nekem kissé - kellemes - meglepetés volt, hogy az Odyssey albumről még két dal jött, főleg az Alive-ért voltam irtó hálás - a Scent volt a másik. Aztán egy Robo Sapiens és egy Metal Machine Music (1992-ből) és már csak egy lépésre voltunk a fent megénekelt desszerttől. Az új lemez címadó dalát, a Vision 2020 Vision-t be kell vezetni a tudatba, ezt értem, de a Fatherland mellett sajnos súlytalan. Persze nem meglepő, hogy a hangulat is itt mászott a csúcsra.
Imádtam minden pillanatát, igazából nem is nagyon figyeltem másra, csak hogy minden másodpercét megéljem, legfeljebb arra még, hogy senkinek a kezéből ne verjem ki a telefont széles túlmozgásomban...Persze csak ezzel nem mehettünk haza, így kaptunk még egy Crossfire-t és a végére a To The Hilt-et. Hát persze, hogy ezt is végigugráltuk, de hogy a desszertre is lehet még desszertet dobni, ezt a To The Hilt vége prezentálta, amikor is a színpadra jött az este összes fellépője és össznépi dzsembori lett a koncert vége. De mégis egész koncert alatt a Jürgen Engler-en látszott leginkább, hogy mennyire örömzenélés ez. Az látszott rajta, hogy minden egyes másodpercét élvezi. És lehet, hogy ez az ipari metal színtér egyre kisebb, és a Die Krupps is lassan egy letűnt korszak dinoszaurusza lesz, de akkor ezekért a másfél órákért megéri nekik csinálni, mert azt az alázatot a színpadon beletesznek, azt legalább általunk szeretet formájában visszakapják.
Hibátlan koncert volt és újabb hatalmas élmény és ilyenkor azért kurva hálás vagyok, hogy amiről pelyhespöcsű ifjú koromban álmodtam (nem! most nem az...) a "Is this the place I used to call fatherland?" sort üvöltözve otthon, most átélhetem élőben is. Persze eltelt pár évtized, de így is elég jó, még mindig...
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI. További képek ITT.
