Hová is raktam? Hol van? A múltkor még megvolt... Ehh, a fene egye meg! Ó, hát igen! Az én egyetlen, mondjuk annyira nem becses, de azért mégiscsak hozzám tartozó arcom a Dürerben maradt! Úgy szétkente ez a három zenekar, hogy azóta is csak a nyomait próbálom összecsipegetni. A három csapat által produkált este alatt összeszedett energiából még napokig vígan a plafonon fogok rohangászni, szó szerint kegyelmet kér most a lelkem... Szerintetek létezik tökéletes, vagy közel tökéletes koncert? Mert akkor ez az volt! (A képek a tavalyi Brutal Assaulton készültek)

Az este két, brutálisan jó hangulatú interjúval kezdődött az Ocean Grove és a Crossfaith tagjaival (hamarosan olvashatjátok majd őket!). A srácok több, mint baromi rendesek és ritkán tapasztalhatóan jóarcok voltak, így ez nekem már lendületből megalapozta az este további hangulatát, főleg, hogy tudtam: itt nem lesz kegyelem, olyan előadók lépnek a színpadra, akik még véletlenül sem terveznek puhulni egy pillanatra sem.

Egyedül a Black Futures volt az, akikről semmit nem tudtam, hogy ki fia-borjai. Gondoltam magamban, többször volt már olyan, hogy nem ismertem az előzenekarokat (szinte mindig, haha), ez nem jelent semmit. Sőt, volt, hogy többször is merch-pozitív kedvencekkel távoztam az adott helyszínről. Nos, amikor megláttam a színpadon a rengeteg cuccot, sejtettem, hogy nem hagyományos dologról lesz szó: a két srác abszolút kísérleti elektro-rockja minden, csak nem energiaszegény! A nulladik pillanattól jött a szónikus bünti, persze csak agresszió nélkül. Az álló cuccon ügyködő dobos srác egy konkrét tesiórát lenyomott a fél óra alatt, de a basszer/billentyűs koma sem kegyelmezett a testének. Konkrétan a mínusz egyedik másodperctől százhúsz százalékkal dőlt az energia a színpadról (ez így maradt a Crossfaith végéig)! Nem tudom, felvételen hogy hangoznak a dalaik (majd alkalomadtán csekkolom), de hogy élőben mindent kiszakítottak belőlünk, amit lehet, az biztos! A basszer srác közönségjárása már csak hab volt a tortán.

Az Ocean Grove bulijáról már előre tudtam, hogy meg fog pakolni, lévén a srácok dalai hasadnak az energiától. Rögtön az egyik legjobbjukkal, a Junkie$-al nyitották a szettet, ami mondhatni egy veszett nagy adu, a figyelem megragadására teljesen alkalmas sláger. Sorra jöttek a régebbi-újabb dalok, egy helyen még Twiggy, a nagyfaterja révén magyar származású basszer is belőtt egy "Szia, Budapest"-et, mellé pedig... Mit is mondhatnék? Ha lehet, tovább is feszítették a falakat, mint a Black Futures tette. Így kell 2020-ban nu metalt, vagy mit tolni! Ráadásul olyan partyhangulatban tették mindezt, amit már műszerekkel is nehéz lenne kimutatni! A kvartett tagjai folyton jöttek-mentek, látható volt, hogy ők is érzik, élvezik a bulit, Dale-t, az énekest le sem lehetett lőni performansz közben. Nem mellesleg a srácok bitang jó arcok, tessék odafigyelni rájuk!

Persze a közönség is egyre nagyobb vehemenciával vetette be magát a buliba, volt ugrálás, tombolás, igaz, a circlepit nem igazán akart még kinyílni. Ami szerencsére érezhető volt, hogy a keverős srác komolyan veszi a munkáját, az este folyamán végig kihozta a helyből, amit lehet. Az Ocean Grove könnyen meglehet, hogy még idén vissza fog térni hozzánk (heteken belül jön az új nagylemez!), remélem, minél többen ott leszünk ebből a közönségből! Nekem csillagos ötös volt ez a buli, ez a szett, igaz, fél óránál tovább is szívesen hallgattam volna őket. Csak hogy dalokat is említsek (a teljesség igénye nélkül): Sunny, Ask For The Anthem, Thunderdome és Stratosphere Love.

Már itt , ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ha létezne füleknek való cigi, muszáj lenne nekik adni, de erre még rárakott egy nagy lapáttal a főzenekarként először Budapestre látogató, rögtön sold outot csináló Crossfaith! Bevallom, élőben most először láttam a srácokat, de értelemszerűen nem "hülyén" érkeztem a bulira, tudtam én, mire kell itt számítani. A látvány nem volt túlspilázva, sőt, főzenekarként ez a körülbelül egy óra játékidő is igen soványka volt, viszont ami ez alatt történt...! Egy pillanat pihenő nem volt, sorra dőltek az igazi örökzöldek, amik persze egyenként is odapörköltek, hát még együtt! Kenta egy brutál jó frontember, ha kicsit matekozunk és kifacsarjuk a dolgot, mondhatnánk, hogy a Crossfaith a keleti metal Slipknotja - és igen, akkor Kenta a Felkelő Nap Országának Corey Taylora. És szerintem ezzel nem is járunk messze... Igaz, nem volt valami hatalmas helyük kiteljesedni, de így is majdnem annyi energia szabadult el, mint az iowai kilences fénykorának bulijain. Terufumi amikor nem a hangszeres részeit teljesítette, akkor a védjegyszerű pultraállását gyakorolta, vagy a közönségen úszott, a húrosok feje szinte egy pillanatra sem állt meg, Tatsuya meg... Hát, Tatsuya volt! Kár, hogy ahol álltam, nem igazán láttam, mert az apró dobos az alacsony cuccával igen eltűnt a háttérben, de azért hallani lehetett, hogy ismét embertelen, amit leművel a cájgon. Nem lennék a dobcucca helyében!

És persze a nem meglepő módon teltházat produkált nagyérdemű is kitett magáért: itt is a kezdetektől az utolsó pillanatig ment a tánc, ugrálás, pogó és arra is jó esély van, hogy a Room 41 eddig ennyi circlepitet és wall of deathet egyben még nem látott! A nézőtér egyenesen egy fortyogó emberpokollá alakult át, már attól is energiát kapott az ember, ha őket nézte! Tudjátok, van az, amikor a zenekar jól érzi magát, küldi az energialöketeket, a közönség felveszi azt és többszörösen visszaadja nekik, majd egymást fokozva dübörög oda-vissza a házban ez az örvénnyé alakult valami. Hát, ez most kegyetlenül, veszett módon úgy volt! Rendesen rákaptam, ha lehetne, bármikor újra elmennék ennek az összeállításnak a következő estéjére. Hihetetlen, amit ez a három csapat leművelt, de tényleg! Leírhatatlan, ehhez ott kellett lenni! Persze minden kötelező elhangzott a Crossfaith részéről is: volt Destroy, Jägerbomb, Xeno, Monolith, Endorphin, Countdown To Hell, Freedom, még a Prodigy Omenje is ott ragyogott a szetten, de akadt itt még átélni való gazdagon! Fú, én még mindig a hatása alatt vagyok!

Emberek, nem tudom szebben mondani: ez a buli úgy megb*szott, hogy még én kérek érte utólag is bocsánatot! Ha még egy.... Ha még két... De hogy mind a három zenekar egyenként kiszakítson belőlem mindent, amit csak lehet,  az igen kegyetlen húzás volt (persze csakis és kizárólag jó értelemben)! Habár a Black Futures inkább koncerten élvezős dolog, de az Ocean Grove és a Crossfaith ha eddig nem tették volna meg, akkor most kitörölhetetlenül beégették magukat a kedvenceim közé. Az nem is kérdés, hogy legközelebb is ott leszek, amikor jönnek! Akár együtt, akár külön... Ott. Lesz. A. Helyem!